2 hete akarok cipőt venni. Két alaptípus van, vagy a nyárról megmaradt leárazott balerinák, vagy az új téli kollekció, csak bakancsok!! De olyan igazi bakancsok, amiket anno a csajok hordtak az Helene és a fiúkban. Csupa ormótlan vacak, amit tapinacival viselnek meg favágóinggel. 2 hete nem találok normális magassarkú átmeneti cipőt.
Nade, hogy jót is írjak, vannak loreal sminkcuccok, merthogy Chilében sehol se láttam, nemhogy loreált, de semmilyen felénk ismeretest, néztem ezt-azt, de minden nagyon silánynak tűnt. És igen, tipikus szőkeként megpróbáltam szőke sampont is venni Chilében (ahol szőke nők csak a plakátokon vannak, ott viszont csakis szőkék). Amúgy itt a fodrász és kozmetikus árak kb. fele a budapestinek.
Friday, May 20, 2011
Nem tudok leszakadni a témáról
Argentínában sem legális az abortusz, de legális a melegek házassága.
kis cseles
haha, most cseles voltam, kifogtam a jó öreg bloggeren, és lementettem előtte a szöveget. És tádám tádám, újra fent a post :)
Az argentin férfiakról
Nem akartam erről a témáról írni, de most mégis. Egyszerűen nem lehet erről nem írni.
Az argentin férfiaktól egyszerűen elájul az ember. A szószoros értelemben, mert annyi pacsulit képesek magukra fújni, hogy az utcán minden harmadik pasi kölnije szó szerint pofáncsapja az embert. Nagyot röhögtem, amikor először mentem pipereboltba, kétszer annyi pasi parfümöt láttam, mint nőit.
Ami az idetévedő valahogyan kinéző fehérnépeknek rögtön feltűnik, hogy az argentinok viszonylag kulturáltan adják jelét annak, ha csinosnak vélnek valakit. Amíg az olaszok (amúgy roppant bunkó módon) fütyülnek és tapsolnak a nőknek, a spanyolok csettintgetnek meg kacsintgatnak, a chileiek alamuszi módon kocsiból dudálgatnak, az argentinok csak néznek, de úgy, hogy az embert kiveri a víz rögtön. A nők szemmel bűvölése itt legalább akkora sport, mint a futball, kortól függetlenül mindenki űzi. (Sokként ért, amikor a metrón a tizenegykétéves gyerek bambult olyan szemekkel, hogy én szégyelltem el magam). Namost, a nézegetést akkor is előszeretettel gyakorolják, amikor oldalukon életük párjával sétafikálnak az utcán, amit elég megalázó dolognak tartok. (Én tutira megfojtottam volna már azt, aki velem ezt megpróbálta volna eljátszani.) Eleinte állandóan elröhögtem magam, annyira komikus volt az egész, amit rögtön kikezdésnek vettek, és többször elkezdtek követni az utcán. Azóta tudom, hogy a szemkontaktus öngyilkosság ebben a szituációban.
Argentína hihetetlenül macsista ország. Ma megtudtam, hogy a tangót eredetileg férfiak táncolták, mondván, hogy a nőknek nem jár szórakozás, ők csak a különböző igények kielégítésére szolgálnak. Nagyon kínosan ügyelnek amúgy arra, hogy ne tűnjenek férfiatlannak. Például az egyik fiúka elvitt a helyi Pilvax-ba (ez más téma, hogy nagyon lovagiasak, és nagyon kitesznek magukért, ha csajozásról van szó), ahol én egy kávét kértem, ő meg egy citromos teát, mert valami nyavalya gyötörte. A pincér fordítva hozta ki, és nagyon csúnyán nézett, amikor kicseréltük. Utána megtudtam, hogy itt egy férfinak teát kérnie nagyon ciki (azt mondják az összes ilyenre, hogy nagyon "gay"), viszont a férfiak közötti nyilvános pusziszkodás teljesen rendben van. Ez nálam családon belül még OK, de pl. voltunk egy politikai rendezvényen is, ahol a politikusok kezdéskor végigsmárolták egymást. A pusziszkodáson kívül simán fogdossák egymás fenekét a pasik (mondták, hogy majd nézzem meg, focimeccsen állandóan ez megy). Ezek a megnyilvánulások szerintük pont a férfiasságot bizonyítják. Hát izé.
Ennek az országnak az élén egy nő trónol, Cristina, (aki a férje halála után vette át az uralmat), és akit imád a nép - a férfiak legalábbis tuti. Kérdeztem, hogy hogy bírnak el egy női uralkodót, azt mondták, hogy azért mert szép. (Cristina ha szépnek nem is olyan szép, de rendesen kicsípi magát a sajtóalkalmakra, az tuti.)
A pasik egyébként nagyon gavallérok, nagyon kedvesek, udvariasak, előzékenyek. (a metrón pl. átadták a helyüket nekem. először nem értettem, hogy nyugdíjasnak vagy terhesnek néztek-e, aztán utána láttam, hogy a nőknek eleve átadják. piros pont!!) A csillagokat is leígérik az égről, aztán eltűnnek. Késnek, megbízhatatlanok, füllentenek. Nem tudom mire fel, de hatalmas önbizalmuk van, és minden lehetőséget megragadnak arra, hogy bepróbálkozzanak.
Az argentin férfiaktól egyszerűen elájul az ember. A szószoros értelemben, mert annyi pacsulit képesek magukra fújni, hogy az utcán minden harmadik pasi kölnije szó szerint pofáncsapja az embert. Nagyot röhögtem, amikor először mentem pipereboltba, kétszer annyi pasi parfümöt láttam, mint nőit.
Ami az idetévedő valahogyan kinéző fehérnépeknek rögtön feltűnik, hogy az argentinok viszonylag kulturáltan adják jelét annak, ha csinosnak vélnek valakit. Amíg az olaszok (amúgy roppant bunkó módon) fütyülnek és tapsolnak a nőknek, a spanyolok csettintgetnek meg kacsintgatnak, a chileiek alamuszi módon kocsiból dudálgatnak, az argentinok csak néznek, de úgy, hogy az embert kiveri a víz rögtön. A nők szemmel bűvölése itt legalább akkora sport, mint a futball, kortól függetlenül mindenki űzi. (Sokként ért, amikor a metrón a tizenegykétéves gyerek bambult olyan szemekkel, hogy én szégyelltem el magam). Namost, a nézegetést akkor is előszeretettel gyakorolják, amikor oldalukon életük párjával sétafikálnak az utcán, amit elég megalázó dolognak tartok. (Én tutira megfojtottam volna már azt, aki velem ezt megpróbálta volna eljátszani.) Eleinte állandóan elröhögtem magam, annyira komikus volt az egész, amit rögtön kikezdésnek vettek, és többször elkezdtek követni az utcán. Azóta tudom, hogy a szemkontaktus öngyilkosság ebben a szituációban.
Argentína hihetetlenül macsista ország. Ma megtudtam, hogy a tangót eredetileg férfiak táncolták, mondván, hogy a nőknek nem jár szórakozás, ők csak a különböző igények kielégítésére szolgálnak. Nagyon kínosan ügyelnek amúgy arra, hogy ne tűnjenek férfiatlannak. Például az egyik fiúka elvitt a helyi Pilvax-ba (ez más téma, hogy nagyon lovagiasak, és nagyon kitesznek magukért, ha csajozásról van szó), ahol én egy kávét kértem, ő meg egy citromos teát, mert valami nyavalya gyötörte. A pincér fordítva hozta ki, és nagyon csúnyán nézett, amikor kicseréltük. Utána megtudtam, hogy itt egy férfinak teát kérnie nagyon ciki (azt mondják az összes ilyenre, hogy nagyon "gay"), viszont a férfiak közötti nyilvános pusziszkodás teljesen rendben van. Ez nálam családon belül még OK, de pl. voltunk egy politikai rendezvényen is, ahol a politikusok kezdéskor végigsmárolták egymást. A pusziszkodáson kívül simán fogdossák egymás fenekét a pasik (mondták, hogy majd nézzem meg, focimeccsen állandóan ez megy). Ezek a megnyilvánulások szerintük pont a férfiasságot bizonyítják. Hát izé.
Ennek az országnak az élén egy nő trónol, Cristina, (aki a férje halála után vette át az uralmat), és akit imád a nép - a férfiak legalábbis tuti. Kérdeztem, hogy hogy bírnak el egy női uralkodót, azt mondták, hogy azért mert szép. (Cristina ha szépnek nem is olyan szép, de rendesen kicsípi magát a sajtóalkalmakra, az tuti.)
A pasik egyébként nagyon gavallérok, nagyon kedvesek, udvariasak, előzékenyek. (a metrón pl. átadták a helyüket nekem. először nem értettem, hogy nyugdíjasnak vagy terhesnek néztek-e, aztán utána láttam, hogy a nőknek eleve átadják. piros pont!!) A csillagokat is leígérik az égről, aztán eltűnnek. Késnek, megbízhatatlanok, füllentenek. Nem tudom mire fel, de hatalmas önbizalmuk van, és minden lehetőséget megragadnak arra, hogy bepróbálkozzanak.
Sunday, May 15, 2011
a teremburáját!
nahát az van, hogy a blogger nem működött egy ideig, sőt, megevett néhány postot is, amit nem tudok reprodukálni.
Wednesday, May 11, 2011
otthon
Egy ideje megvonom magamtol a zindext, anelkul is eleg honvagyam van mar, jobb azt nem tudni, hogy otthon kisszoknyas ido van, kinti borozos, meg andrassynfagyizos. Az utolso otthoni napomon volt az elso tavaszi nap, emlekszem, hogy rovidujjuban mentunk kajalni a koreai nenihez utoljara. Eh, szerintem direkt volt szep ido, hadd fajjon a szivem itt a del-amerikai oszben.
Ma gyozott a bennem lako kisordog, es megneztem a zindexet. Nem kellett volna, csupa elszomorito hir volt.
Mi lett a Margit hiddal vegul? Mondjuk en mar telen is lattam, hogy jarda is alig lesz, nemhogy bicikliut.
Ma gyozott a bennem lako kisordog, es megneztem a zindexet. Nem kellett volna, csupa elszomorito hir volt.
Mi lett a Margit hiddal vegul? Mondjuk en mar telen is lattam, hogy jarda is alig lesz, nemhogy bicikliut.
Tuesday, May 10, 2011
Ciki
Skacok, Argentínába is eljutott a mi hiperszuperjó új alkotmányunk (újj alkotmányunk a sportnagypapa keze nyomán) híre, itten köremailekben küldözgetik az emberek, hogy mi megy otthon nálunk.
Ennél már csak az jobb, hogy Chilében hazánk nemeskeblű leányára, cicciolinára asszociálnak a népek Magyarország hallatán, nemkicsit égett a fejem. Mondjuk Brazíliában legalább Puskás Öcsit ismerik, meg azt is mondta nekem valaki, hogy valaha a Honvéd volt a legjobb focicsapat a világon (amivel kapcsolatban nem tudtam állást foglalni).
Ennél már csak az jobb, hogy Chilében hazánk nemeskeblű leányára, cicciolinára asszociálnak a népek Magyarország hallatán, nemkicsit égett a fejem. Mondjuk Brazíliában legalább Puskás Öcsit ismerik, meg azt is mondta nekem valaki, hogy valaha a Honvéd volt a legjobb focicsapat a világon (amivel kapcsolatban nem tudtam állást foglalni).
Buenos Aires - második nekifutásra
Na szóval, elhagyott az ihlet, és nem tudtam mit írni napokig. Bekebelezett Buenos Aires, na, őszintén. (Nem, nem pasiztam be). Nem akarok semmi nyálasat és szupergiccseset írni, mást meg nem tudnék. Ilyeneket, hogy szépek a parkok satöbbi meg teljesen fölösleges leírni, mert semmit se mondanak el.
Igazán nekem való hely ez. Nem tudom megmagyarázni, hogy miért. Kicsit Barcelona, kicsit Párizs, igen, és határozattan Budapest. Nagyon. Budapest megbolondítva egy kis latin spiritusszal, megspékelve egy kis káosszal, mert az van itt rendesen. Tele van a város régi olasz kocsikkal, minden sarkon van fiat600-as, ami olyan, mint a pici fiat500, csak kicsit teltebb. Haha, és van egy csomó kispözsó is, ami mindig megmelengeti a szívem.
A városi közlekedés tragikus, bár nagyon olcsó. A vonaljegy 40 Ft-ba kerül, amikor megtudtam, el se akartam hinni, és tutira vettem, hogy rosszul számolom át a pénzt. A buszrendszer abszolút kaotikus, egy csomó privátcég üzemeltet különböző vonalakon buszokat. Nincsenek megállók, minden busz máshol áll meg, és ezt csak egy 40x40 centis matrica jelzi, amit olyan magasra ragasztanak fel lámpaoszlopokra, hogy odáig fel se látok. A buszjegy ára a sofőr kedvétől függ, meg a szoknyám hosszától leginkább. Menetrend nincs, a busz akkor jön, amikor jön (kivéve akkor, amikor nem jön, mert olyan is van ám).
Az égvilágon senki nem biciklizik, zebrák elvétve vannak, de a gyalogosoknak szinte sehol nincs lámpa, figyelni kell a párhuzamos autós zöldet.
Igazán nekem való hely ez. Nem tudom megmagyarázni, hogy miért. Kicsit Barcelona, kicsit Párizs, igen, és határozattan Budapest. Nagyon. Budapest megbolondítva egy kis latin spiritusszal, megspékelve egy kis káosszal, mert az van itt rendesen. Tele van a város régi olasz kocsikkal, minden sarkon van fiat600-as, ami olyan, mint a pici fiat500, csak kicsit teltebb. Haha, és van egy csomó kispözsó is, ami mindig megmelengeti a szívem.
A városi közlekedés tragikus, bár nagyon olcsó. A vonaljegy 40 Ft-ba kerül, amikor megtudtam, el se akartam hinni, és tutira vettem, hogy rosszul számolom át a pénzt. A buszrendszer abszolút kaotikus, egy csomó privátcég üzemeltet különböző vonalakon buszokat. Nincsenek megállók, minden busz máshol áll meg, és ezt csak egy 40x40 centis matrica jelzi, amit olyan magasra ragasztanak fel lámpaoszlopokra, hogy odáig fel se látok. A buszjegy ára a sofőr kedvétől függ, meg a szoknyám hosszától leginkább. Menetrend nincs, a busz akkor jön, amikor jön (kivéve akkor, amikor nem jön, mert olyan is van ám).
Az égvilágon senki nem biciklizik, zebrák elvétve vannak, de a gyalogosoknak szinte sehol nincs lámpa, figyelni kell a párhuzamos autós zöldet.
Tuesday, May 03, 2011
Time
Az időkülönbség Magyarország és Argentína között 5 óra. Ha valaki azt mondja, hogy reggel felhív, tutira nem hív 1400 előtt, a délutáni randi 1800 utánt jelent, az este 2200-kor kezdődik, és az éjszaka nem ér véget 0700 előtt.
Chiléről tömör és velős összefoglaló gyorsan
| La Lenga |
Az utolsó napokat Santiagóban töltöttem egy fiatal párnál (akiket 25-nek gondoltam mentalitás és minden alapján, aztán kiderült, hogy 40 körüliek), nagyon klassz volt. A lányzó kölcsönadta a biciklijét (Mariposa – Pillangó nevű gyönyörűséges ezüst paripa, kosárral), úgyhogy azzal kóboroltunk a városban egy Dani nevű velem egykorú eszperantista sráccal, aki szinten nagy városi biciklis. (erről külön poszt lesz). Esténként baromi sokáig dumáltunk mindenféléről, a jó borok és az azonnali kölcsönös szimpátiának köszönhetően nagyon sok szívközeli témát is érintettünk, én persze ki is borultam rögtön, és az első ott töltött estémet kapásból átsírtuk kollektíven mind.
Ami egy kicsit nehéz ebben az utazásban az az, hogy nagyon sok emberrel találkozom, a családoknál rövid időt töltök, tehát nincs lehetőség korrigálásra. Állandóan formában kell lennem, külsőleg és belsőleg is, ami fárasztó. Egy ideje nagyon egyedül éreztem magam, amin különböző persze egyszerre történő dolgok csak tovább rontottak, és úgy éreztem, hogy mindenféle értelemben nagyon messze vagyok mindenkitől. Amikor aztán első este dumáltunk, kibukott minden, és nagyon hálás voltam, hogy meghallgattak. A feléig se jutottam, már mindenki sírt körülöttem. Azt hiszem, akkor este nagyon sokat tanultam.
Santiago két keréken
Volt szerencsém pár órát nyeregben tölteni Santiagóban, szerencsére még élek, bár nem sokon múlott. Ha biztosítós lennék, tutira extrém sportos biztosítást köttetnék mindenkivel, aki nyeregbe száll itt. Mázlim volt, hogy nem egyedül vágtam neki a városnak, hanem egy tapasztalt városi közlekedővel, mert tutira kivasaltak volna. Bicikliutak hébe-hóba vannak, sok helyen nincsenek összekötve, ott járdázni kell. A bicikliúton haladónak semmi szín alatt nincs elsőbbsége, amit hamar tapasztaltam, mert valóban kivasalnak, ha nem állsz meg. Nincs udvariaskodás. Továbbá, a gyalogosok sokkal birkábbak, mint a Váci utcában sétáló japán turisták, simán beugranak a biciklisek elé, az autók pedig tök nyugodtan haladnak a járdán külön elkerített (!!) bicikliutakon.
A belvárosban szinte mindenhol egyirányú, vagy nagy zöld füves izével kettéválasztott utak vannak. Ha nincs járdás bicikliút, akkor a menetirány szerinti bal (!) oldalon van egy 1 méter széles sáv, amit kétirányú bicikliútként kell használni, ami azt jelenti, hogy ha jön szembe valaki, akkor simán összeakad a kormányotok, tehát ki kell térni az útra. Amúgy a jobb sáv nagyon sokszor buszsáv, és a biciklisek kivétel nélkül mind az autók bal oldalán, a bal oldali sáv legszélén közlekednek, ami nekem nagyon furcsa volt, de lehet, hogy csak megszokás kérdése.
A belvárosban szinte mindenhol egyirányú, vagy nagy zöld füves izével kettéválasztott utak vannak. Ha nincs járdás bicikliút, akkor a menetirány szerinti bal (!) oldalon van egy 1 méter széles sáv, amit kétirányú bicikliútként kell használni, ami azt jelenti, hogy ha jön szembe valaki, akkor simán összeakad a kormányotok, tehát ki kell térni az útra. Amúgy a jobb sáv nagyon sokszor buszsáv, és a biciklisek kivétel nélkül mind az autók bal oldalán, a bal oldali sáv legszélén közlekednek, ami nekem nagyon furcsa volt, de lehet, hogy csak megszokás kérdése.
Csak hogy tudjátok,
Chilében nem legális az abortusz, semmilyen formában.
A nevekről (hispanisták ugorjanak a következő track-re)
Mintahogy a spanyolajkú országokban (Argentínát leszámítva) mindenhol kb., Chilében is két vezetéknevük van az embereknek, elöl az apai név, másodiknak az anyai. Ezen kívül minimum két keresztnevük is van, így képtelenség egy szuszra bemutatkozniuk (itt mindenkinek beugrik szerintem a nincs kettő négy nélkül című fergeteges bud spencer film). A keresztnevek nagy része a kereszténység erőteljes befolyásáról tanúskodik, és most nem csak arra gondolok, hogy bibliai neveket használnak, hanem arra, hogy teljesen elfogadott és hétköznapi keresztnév pl. a Jesús (Jézus), az Inmaculada (Szeplőtlen) vagy a Concepción (Szeplőtlen fogantatás). Külön vicces, hogy a Concepción női névnek van egy olyan itteni becéző alakja, hogy Concha, ami a spanyolországi spanyolban női nemi szervet jelent. Hát izé. Az már csak hab a tortán, hogy a női és férfi keresztnevek tetszés szerint mixelhetőek, a José María név férfit takar, a María José nőt.
Sunday, May 01, 2011
Segitsetek
Ugy nez ki, hogy foznom kell, sok embernek. Magyart. Vagy olyat, amit el lehet adni magyarkent. Itt beszerezheto alapanyagokat tudok csak felhasznalni (hacsak nem kuld valamelyikotok egy csomag pirospaprikat DHL-lel). Tippeket szeretnenk kerni. A porkolt lenne a kezenfekvo, de nem tudom, hogy lesz-e egy fel napom fozocskezni. A rakott krumplit elvetettem, mert usse lehet rendes tejfolt kapni. Ja, meg valami edesseget is leccilecci. Magyart. Varom a tanacsokat a kommentekben.
(Ja, ez nem egy statisztikajavito marketing fogas, meg nem is arra iranyul elsosorban, hogy aktivizaljam a nepes olvasotabort, hanem tenyleg kerdezem!)
Koszipuszi
(Ja, ez nem egy statisztikajavito marketing fogas, meg nem is arra iranyul elsosorban, hogy aktivizaljam a nepes olvasotabort, hanem tenyleg kerdezem!)
Koszipuszi
Saturday, April 30, 2011
Vegre
Itt vagyok Buenos Airesben, hihetetlen erzes. Ennyi evnyi koborlas utan megerkeztem vegre. Es sokkal sokkal olyanabb, mint amilyennek kepzeltem!
Wednesday, April 27, 2011
Avagy miért ne vegyetek utazási irodában repülőjegyeket
Nahát élek még, csak kicsit sűrűsödött a program, meg problémamegoldok éjjel-nappal. Valdivia nagyon nagyon jó volt, a család mindenféle programot szervezett nekem, mindenfélét ettünk-ittunk, kirándultunk, eveztem. Olyan puhány lettem, 30 perc evezés után olyan izomlázam lett, hogy másnap a fogmosáshoz se bírtam felemelni a karom, hát nem igazán vagyok karizmatikus (ez valami Hofi-poén volt, nem? vagy irigyhónaljmirigy, eh). Majd lesznek képek meg leírás meg minden. Majd.
Utána Concepciónban voltam másfél napot (most indulok mindjárt Santiagóba), ez az a város, amit ledöntött a földrengés tavaly, írok erről is mindenképpen, amint levegőhöz jutok.
Repülőjegy ügyben az van, hogy egy hét huzavona után hétfőn jött az email a magyaroktól, hogy valóban szar van a palacsintában (elnézést, a dolog borzasztóságát figyelembe véve ez egy enyhe kifejezés, tényleg, gyerekek meg úgyse olvassák a blogot), és tényleg nincsenek meg a jegyek. Namármost mivel Húsvétkor megáll az élet, és a hétfői munkaszüneti nap után további 4 nap szükséges általában ahhoz, hogy az alkalmazottak magukhoz térjenek, azért gondolom kedden ezért nem jött válasz, de már a szerdai munkanap oroszlánrésze is tovaszállt kis hazánkban, én meg itt lógok a levegőben szilárd, emészthető infók nélkül.
Valami kavar volt, állítólag ki kellett cserélni anno a Sao Paulo-Santiago jegyemet, és akkor sikerült valahogyan eltüntetni a repjegy többi részét, tehát a PM-Santi, Santi-Buenos Aires, Buenos Aires - Sao Paulo, SP-Brasilia részeket, és bele se merek gondolni, de lehet, hogy a SP-Budapestet is. Ez egy csöppet érzékenyen érint, mivel 5 éven át spórolt pénzem van a jegyekben. Állítólag vannak innen buszok Buenos Airesbe, nem is olyan drágán, 35 óra utazással, de nem tudom, hogy Budapestre felé járnak-e. Sanda gyanúm, hogy nem.
Plusz az is bosszant, hogy megvetették velem ezt a csomó repjegyet otthon, mondván, hogy itt életveszélyes ilyen szőkén (nem az értelmi képességeimre célozván ezzel) buszozgatni, ami úgy baromság, ahogy van, mert a buszok sokkal jobbak, gyorsabbak, kényelmesebbek, biztonságosabbak, mint otthon, egy rakat pénzt tudtam volna megspórolni, a kilókról nem is beszélve. Ja, merthogy jobban figyelek a kilóimra, mint Kate Moss, mivelhogy 23,5 kg-val érkeztem a megengedett 23 kg helyett, ezért azóta csak olyan dolgokat engedtem magamnak megvenni, amit magamon (értsd a testemen) tudok szállítani, mert a bőröndöm fullkilós.
Grrrrrrrrrrr!
Utána Concepciónban voltam másfél napot (most indulok mindjárt Santiagóba), ez az a város, amit ledöntött a földrengés tavaly, írok erről is mindenképpen, amint levegőhöz jutok.
Repülőjegy ügyben az van, hogy egy hét huzavona után hétfőn jött az email a magyaroktól, hogy valóban szar van a palacsintában (elnézést, a dolog borzasztóságát figyelembe véve ez egy enyhe kifejezés, tényleg, gyerekek meg úgyse olvassák a blogot), és tényleg nincsenek meg a jegyek. Namármost mivel Húsvétkor megáll az élet, és a hétfői munkaszüneti nap után további 4 nap szükséges általában ahhoz, hogy az alkalmazottak magukhoz térjenek, azért gondolom kedden ezért nem jött válasz, de már a szerdai munkanap oroszlánrésze is tovaszállt kis hazánkban, én meg itt lógok a levegőben szilárd, emészthető infók nélkül.
Valami kavar volt, állítólag ki kellett cserélni anno a Sao Paulo-Santiago jegyemet, és akkor sikerült valahogyan eltüntetni a repjegy többi részét, tehát a PM-Santi, Santi-Buenos Aires, Buenos Aires - Sao Paulo, SP-Brasilia részeket, és bele se merek gondolni, de lehet, hogy a SP-Budapestet is. Ez egy csöppet érzékenyen érint, mivel 5 éven át spórolt pénzem van a jegyekben. Állítólag vannak innen buszok Buenos Airesbe, nem is olyan drágán, 35 óra utazással, de nem tudom, hogy Budapestre felé járnak-e. Sanda gyanúm, hogy nem.
Plusz az is bosszant, hogy megvetették velem ezt a csomó repjegyet otthon, mondván, hogy itt életveszélyes ilyen szőkén (nem az értelmi képességeimre célozván ezzel) buszozgatni, ami úgy baromság, ahogy van, mert a buszok sokkal jobbak, gyorsabbak, kényelmesebbek, biztonságosabbak, mint otthon, egy rakat pénzt tudtam volna megspórolni, a kilókról nem is beszélve. Ja, merthogy jobban figyelek a kilóimra, mint Kate Moss, mivelhogy 23,5 kg-val érkeztem a megengedett 23 kg helyett, ezért azóta csak olyan dolgokat engedtem magamnak megvenni, amit magamon (értsd a testemen) tudok szállítani, mert a bőröndöm fullkilós.
Grrrrrrrrrrr!
Friday, April 22, 2011
az élet szép, sálálá sálálá
Tegnap voltam végre futni (először, amióta Dél-Amerikában vagyok), ami felettébb jótékony hatással volt (főként) a lelki egyensúlyomra, mert az elmúlt pár napban igencsak elanyátlanodtam. Cudar világ van a világ ezen felében. Ma akkora vihar volt, hogy mire reggel felkeltem, kidöntötte a szél a bejárat elé a ház előtti fát, az elektromos áram eltűnt egész napra (!!!), és úgy szakadt az eső, hogy szinte az utca másik oldalára nem lehetett átlátni. Az időzítés mondjuk nem rossz, második napja fáj annyira a fejem, hogy az őrület határán vagyok, tegnap konkrétan egy egész napot ágyban töltöttem szinte, és fájdalmamban a tapétát kapartam. A két áthányt éjszaka után megfordult a fejemben, hogy szólok a háziaknak, hátha tényleg van valami bajom, nem csak a szokásos, de mire hazajöttek délután, ivó- és evőképes állapotba kerültem, így aztán letettem arról, hogy fölöslegesen megrémítsem őket, és inkább nem szóltam.
Mivel áram híján se internet, se számítógép, se villany, se semmi nem volt ma egész nap, így gondoltam délután, hogy bemegyek a városba fényképezni (merthogy múltkor nem vittem a kártyát a gépbe...), ami egy felettébb okos ötlet volt, főként normális cipő és esőkabát nélkül. A kocsiból néztem, hogy az emberek mind esernyő nélkül mászkálnak az esőben, aminek rögvest megértettem az okát, amint kiszálltam, ugyanis olyan irdatlan szél fújt, hogy alig bírtam megállni a lábaimon. Persze azért elszambáztam a szabadtéri halpiacig, amit a csodás idő tiszteletére néhány ponyvával betakargattak. Alatta ugyan nem esett az eső, de olyan istentelen erővel rázta a szél a ponyvákat a fejünk fölött, hogy halálfélelmem volt.
Most tudtam meg, hogy 1 órája kb. volt a közelben egy 4.7-es erősségű földrengés. Pont a földrengésekről dumáltunk este, és még gondoltam is, hogy olyan gyakran fordulnak elő, hogyha mázlim van, még pont belekóstolhatok egybe. Nagyon rákattantam a témára, és egy csomót kérdezősködtem, hogy mit kell csinálni, meg milyen érzés, meg, hogy a kicsiket honnan lehet felismerni. Azt mondták, hogy a nagyon piciknél kicsit szédül az ember, és hányingere van.
Hogy további kalandok is legyenek, az is kiderült, hogy nincsenek érvényes repülőjegyeim, merthogy állítólag a magyar irodában valamit rosszul cseréltek ki, és a chileiek szerint elúszott az összes meglévő jegyem, szóval még az is elképzelhető, hogy itt maradok, na az lesz csak igazán izgi.
Mivel áram híján se internet, se számítógép, se villany, se semmi nem volt ma egész nap, így gondoltam délután, hogy bemegyek a városba fényképezni (merthogy múltkor nem vittem a kártyát a gépbe...), ami egy felettébb okos ötlet volt, főként normális cipő és esőkabát nélkül. A kocsiból néztem, hogy az emberek mind esernyő nélkül mászkálnak az esőben, aminek rögvest megértettem az okát, amint kiszálltam, ugyanis olyan irdatlan szél fújt, hogy alig bírtam megállni a lábaimon. Persze azért elszambáztam a szabadtéri halpiacig, amit a csodás idő tiszteletére néhány ponyvával betakargattak. Alatta ugyan nem esett az eső, de olyan istentelen erővel rázta a szél a ponyvákat a fejünk fölött, hogy halálfélelmem volt.
Most tudtam meg, hogy 1 órája kb. volt a közelben egy 4.7-es erősségű földrengés. Pont a földrengésekről dumáltunk este, és még gondoltam is, hogy olyan gyakran fordulnak elő, hogyha mázlim van, még pont belekóstolhatok egybe. Nagyon rákattantam a témára, és egy csomót kérdezősködtem, hogy mit kell csinálni, meg milyen érzés, meg, hogy a kicsiket honnan lehet felismerni. Azt mondták, hogy a nagyon piciknél kicsit szédül az ember, és hányingere van.
Hogy további kalandok is legyenek, az is kiderült, hogy nincsenek érvényes repülőjegyeim, merthogy állítólag a magyar irodában valamit rosszul cseréltek ki, és a chileiek szerint elúszott az összes meglévő jegyem, szóval még az is elképzelhető, hogy itt maradok, na az lesz csak igazán izgi.
Wednesday, April 20, 2011
viva la vida locaaa
12 évet kellett várnom arra, hogy újra lássam ricky martint képernyőn! Wow!! Csak hogy irigykedjetek, olyan országban vagyok, ahol a boltokban és utcán lady gaga helyett ricky martin, juanes és shakiraaa szól. Tegnap este néztük az itteni csajokkal a top10-et az mtv-n, és mind a 10 dal táncolható zene volt!! :))))))) egy pár amerikai importzene volt azért, de feliratozták a szöveget spanyolul. (más kérdés, hogy nem tudom hánynak a szövegét volt érdemes lefordítani...)
JÁTÉK!!!!
Aki először kitalálja, hogy mi látszik a képen, az vendégem otthon egy pohár bármire, amikor (khm, ha) hazamegyek. Tippelni a bejegyzés alatt kommentelve lehet (a commentre kattintván)!
és akkor nézzük a piszkos anyagiakat
Kis kitérő az árakról. (Brazíliában soha nem vettem semmit képeslapokon kívül, ezért nem figyeltem az árakat, és amúgy is olyan bonyolult lett volna átszámolnom, hogy nem fárasztottam az agyam fölösleges matematikai műveletekkel). Amikor először láttam árakat, megörültem rögtön, mert minden kb. olyannak tűnt, mint nálunk. Igazából ha pontosan annyi lett volna minden forintban is mint pesóban, akkor se panaszkodtam volna, akkor kb egy középmagas budapesti árfekvés lett volna. Amikor kiderült, hogy 1 forint kb. 3 pesót ér, nagyot csodálkoztam, mert harmadolva az árakat bizony minden eléggé barátinak tűnt rögtön (habár az ittenieknek így is drága minden.)
Néhány példa. A szállóban kb. 3000 Ft-ot fizettem egy éjszakáért reggelivel együtt. A puccos étteremben egy sült lazac (akkora volt, mint a tenyerem kétszer) és egy pohár bor borravalóval együtt kevesebbe került, mint 2300 Ft. (inkább nem számolom át bigmacre) Egy négyórás buszozás (majd nézek hozzá kilométert) kb. 1000 Ft szupi emeletes busszal. A gyümölcsök-zöldségek nevetségesen olcsóak, ha az árak forintot jelölnének, akkor is nagyon olcsó volna, harmadáron meg egyenesen hihetetlen. (a gyümölcsök kilónkénti ára 100-200 Ft körül mozog).
Na és akkor egy csipet nyelvészkedés
Öröm itt a spanyolt használni. Az emberek türelmesek és kedvesek, valamint értékelik azt, hogy idejövök a világ másik felén lévő furcsanevű országból, és Cervantes ékes nyelvén szólok hozzájuk. Megtudtam, hogy a turisták nagy része amúgy angolszász országokból jön, és max egy joszojámerrrikánou-ig megy a társalgás, ami mellett, valljuk be, azért labdába tudok rúgni. Hogy ne hassak teljesen úgy, mintha most léptem volna ki a Nieblából, igyekszem kicsit leharapni a szóvégi s-eket és kicsit andalúzosra venni a figurát.
Már egész köteg chilei szlenget és tipikus szót tudok, amik között vannak egészen viccesek és érdekesek is. A fizet igére például a cancelar-t használják, ami az anyaországban, és egyébként több nyelven (lásd angol) a törölni, nullázni szót jelenti. Nem kicsit néztem értetlenül, amikor a buszsofőr negyedszer próbálta meg elmagyarázni, hogy a jegyet leszálláskor kell töröltetnem.
Aztán. Chilében a sztenderd ismerkedő kérdések között legelöl szerepel mindig, hogy van-e pasim (ez kb. olyan, mint Brazíliában a focicsapatos kérdés, tehát mindenki megkérdezi, kortól, nemtől és társadalmi hozzátartozástól függetlenül.) Namármost. Itt nagyon kifinomult rendszer van a szerelmi kapcsolatok kifejezésére, külön szavak vannak a vőlegényre (komoly kapcsolat) – novio, a pasira (lazább kapcsolat) – pololo és a már alakuló, de még nem hivatalos kapcsolatra (amit speciel elfelejtettem, de majd beírom, ha megtudom.)
Bénázás Chiloe szigetén
Az elmúlt másfél napot egy Chiloe nevű szigeten töltöttem, ami nagyon aranyos volt. Nagyon élveztem a függetlenséget, egy kis szállóban szálltam meg, és érkezés után rögtön meg is ragadtam az alkalmat, hogy elmenjek egy étterembe. Sikerült egy elég jó helyre beülnöm, nagyon vonzó volt az étlap, kb. 5 oldalnyi tengeri izével (ahogy megfejtettem a nevek alapján, minden volt, ami a tengerben megtalálható, a Titanic roncsait leszámítva), 5 oldalnyi mindenféle döglött szárazföldi állat húsával, 2 oldalnyi olasz kajával és néhány zöldséges izével, meg persze 1 oldalnyi különféle szendviccsel.
Vacsora és némi bóklászás után visszatértem a szállóba, ahol nem bírtam kinyitni a szobám ajtaját. (A kulcsok örök ellenségeim, van, hogy a saját lakásom zárait se tudom kinyitni…) A hostelfiú kedves volt, rögtön segített, és elmagyarázta, hogy ne fordítsam rá kétszer, mert akkor bezony beragad a zár. Ez el is jutott a szőke agyamig, még eszemben is volt éjjel, amikor lefekvés előtt kimentem fogat mosni. A probléma akkor kezdődött, amikor visszatérve a csukott ajtó előtt konstatáltam, hogy fogalmam sincs merre kell fordítani, hogy nyíljon. És persze hogy a másik irányba próbáltam, így ügyesen blokkoltam a zárat. Átfutott egy pár nem éppen vidám gondolat az agyamon, egy pólóban és egy bugyiban álltam a folyosón, egy fogkefével és egy fogkrémmel a kezemben. Mivel az erőszakoskodás nem enyhítette meg a zár szívét, csak álltam, és próbáltam valami viccesre gondolni, hogy elűzzem a közelgő pánikfelhőket, aztán a poén kedvéért párszor elismételtem, hogy szezám tárulj, amire csodák csodájára ki is tárult… a hátam mögött lévő ajtó, ahonnan röhögve előjött a hosteles fiúka. Persze éjjelre már nem mertem magamra zárni az átkozott ajtót, így aztán betettem a párnám alá az útlevelemet és a bankkártyáimat, és szegény laptopomat magamhoz ölelve aludtam.
Másnap átmentem busszal egy másik városkába, meg elmentem fotózni a vízbe épített, falábakon ácsorgó házakat, ami persze nem ment, mert ahhoz, hogy látszódjon valami, a tenger közepén kellett volna csücsülnöm egy csini csónakban. Képeket itt találtok. Délután előadást tartottam az eszperantóról a helyi kultúrházban egy marok nagyon lelkes résztvevőnek – spanyolul!!! Nagyon szuper érzés volt, azt hiszem, lassan eljutok arra a szintre, hogy elhiggyem, hogy tudok azért spanyolul. (Tudom, mindig ez a rohadt kishitűség, idén karácsonyra majd kérek egy kis önbizalmat).
Monday, April 18, 2011
Egy jó tanács máskonnektorú országba utazóknak
NE csak egy darab átalakítót vegyetek (vagy legalább vigyetek mellé egy elosztót). (az már egy új sztori lesz, hogy amit hoztam, ráadásul használhatatlan volt, mindaddig, amíg le nem fűrészeltünk róla pár fölösleges műanyagizét, hogy be lehessen dugni rendesen, amit be kell, merthogy először azt se lehetett.)
Nem kis kihívást jelent mindent mindig feltöltött állapotban tartanom, pedig nincs sok áramzabáló vackom. Mindösszesen egy laptop, egy telefon, egy zümmögős fogkefe, egy fényképezős aksi, és néhány tölthető elem (amit jogom van tölthető elemnek, és nem aksinak hívni, mert nő vagyok - és még szőke is). Namármost, a laptop 7 óránként, a telefon 48 óránként, a fogkefe kb. 200 óránként, a fényképezős aksi és az elemek abszolúte random módon igényelnek töltést, tehát a játék nem olyan egyszerű ám, mintahogy azt a nyájas olvasó (meg én először) gondolná.
Így néha övönaluli döntésekre kényszerülök, avagy telefon vs fényképező, laptop vs fogkefe, mp3-lejátszó vs fényképező, merthogy egy lukban csak egyet lehet tölteni.
Nem kis kihívást jelent mindent mindig feltöltött állapotban tartanom, pedig nincs sok áramzabáló vackom. Mindösszesen egy laptop, egy telefon, egy zümmögős fogkefe, egy fényképezős aksi, és néhány tölthető elem (amit jogom van tölthető elemnek, és nem aksinak hívni, mert nő vagyok - és még szőke is). Namármost, a laptop 7 óránként, a telefon 48 óránként, a fogkefe kb. 200 óránként, a fényképezős aksi és az elemek abszolúte random módon igényelnek töltést, tehát a játék nem olyan egyszerű ám, mintahogy azt a nyájas olvasó (meg én először) gondolná.
Így néha övönaluli döntésekre kényszerülök, avagy telefon vs fényképező, laptop vs fogkefe, mp3-lejátszó vs fényképező, merthogy egy lukban csak egyet lehet tölteni.
képek!!
Anyának meglepi, lettek végre képek! (egy hónapja mondogatja, hogy legyenek) Ha lesz sok sok időm beteszek utólag is képeket, hadd örüljetek!
La isla de Chiloe, Castro
Közben továbbálltam, jelenleg Chiloe szigetén vagyok, Castro-ban, délután érkeztem busszal és naaagy komppal. A városka közepén dobott le a busz, nagyon megörültem, mert az utcanév stimmelt, a szálló a 965-ös szám alatt található. Na mármost a busz a 654-nél tett ki. Fel is kötöttem a gatyámat rögtön, hogy órákat fogok battyogni, amíg lesétálok röpke 300 házat, amikor is 3 perc séta után már a 800-asok közepén jártam, és kb. 5 perccel később már a szálló előtt voltam. Még nem jöttem rá, hogy milyen logika alapján követik egymást a házszámok, az emelkedő sorrenden kívül, de holnap feltétlenül utánajárok. Gyerekkoromban imádtam a sorozatos logikai feladatokat, életemben az első jelszó, amit kitaláltam az iskolai számítógépes rendszerhez a Fibonacci szó volt. :)
Saturday, April 16, 2011
Hétvégére hazajött a családbeli két lány, akik más városokban tanulnak egyetemen, így rögtön lett társaságom, és máris megtanultam egy rakat szlenget. A kisebbik lány szociológiát tanul, és éppen valami kutatást kell csinálnia, így elkísértem a város másik felébe, ahol interjúkat kellett készítenie az utca emberével a várost érintő szociális problémákról. Először egy sztk-ba mentünk, aztán egy nyugdíjas klubba, végül a nyugdíjas klub vezetőjének a lakására. Az emberek nagyon aranyosak voltak, mindenhol simán dumáltak velünk 20 perceket. Az időseket alig értettem, de a fiatalabbakat kb 70%-ban. Volt egy nő, aki nemrég költözött Santiagóból, ő szinte cervantesi spanyolt beszélt, neki minden szavát értettem.
Nagyon örülök, hogy nem csak a csini, turistáknak való részeket láttam, hanem a valódi arcát is a városnak, azt, ahogy az egyszerű emberek élnek. Egetrengető szegénység nincs, inkább egyszerűség. Képek itt.
Amúgy már teljesen megszoktam az itteni spanyolt, kicsit hasonlít az andalúzra, csak valamivel elegánsabb. A s-eket nem ejtik, helyette aspiración van (ehhpanyol), de nagyon hamar megszoktam.
Nagyon örülök, hogy nem csak a csini, turistáknak való részeket láttam, hanem a valódi arcát is a városnak, azt, ahogy az egyszerű emberek élnek. Egetrengető szegénység nincs, inkább egyszerűség. Képek itt.
Amúgy már teljesen megszoktam az itteni spanyolt, kicsit hasonlít az andalúzra, csak valamivel elegánsabb. A s-eket nem ejtik, helyette aspiración van (ehhpanyol), de nagyon hamar megszoktam.
Itt ebben a blogban olvastam, hogy Chilében igencsak hideg van (a blogíró azt írja valahol, hogy soha sehol nem fázott annyit, mint itt), és mivel a vendéglátóim is többször kihangsúlyozták ezt, el is hoztam szépen a kabátomat, meg a télinek ugyan nem nevezhető félcipőmet, de gondoltam, hogy ha otthon ezekben kihúztam az egész telet hóval és tömérdek mínuszokkal, itt sem fogok megfagyni. Hát tévedtem.
Az utcán nem is fázom, de a házban irgalmatlan hideg van. Ja, merthogy fűtés, az nincs. A konyhában van egy kb 70 centi magas kandallószerű izé, amin főznek, és ez melegíti a kétszintes házat. Félméteres körzetében még csak el van az ember, de a ház többi részén kb. 12 C van konstans. Ebből következőleg mindent felveszek állandóan, amit hoztam (a kabátot leszámítva, mert az azért ciki lenne), de így is hideg van. (Andalúziában tapasztaltam hasonlót, ahol a fűtésről mint olyanról sosem hallottak, habár már 15 C-ban úgy vacognak, mint a vadászkutyák, és képesek egy 30x30 centis hősugárzóval fűteni egész nap a szobát... bele se gondolok, mennyi energiát elpazarolva...). Na nem gondoltam, hogy ilyen hamar visszasírom a 26 C-os panelteleket.
Az utcán nem is fázom, de a házban irgalmatlan hideg van. Ja, merthogy fűtés, az nincs. A konyhában van egy kb 70 centi magas kandallószerű izé, amin főznek, és ez melegíti a kétszintes házat. Félméteres körzetében még csak el van az ember, de a ház többi részén kb. 12 C van konstans. Ebből következőleg mindent felveszek állandóan, amit hoztam (a kabátot leszámítva, mert az azért ciki lenne), de így is hideg van. (Andalúziában tapasztaltam hasonlót, ahol a fűtésről mint olyanról sosem hallottak, habár már 15 C-ban úgy vacognak, mint a vadászkutyák, és képesek egy 30x30 centis hősugárzóval fűteni egész nap a szobát... bele se gondolok, mennyi energiát elpazarolva...). Na nem gondoltam, hogy ilyen hamar visszasírom a 26 C-os panelteleket.
Friday, April 15, 2011
Thursday, April 14, 2011
egyetemen
Ma egy igazi előadást tartottam nyelvszakos diákoknak, ami nekik kötelező, tanrendi óra volt. Én eszperantóul beszéltem, a vendéglátóm fordított mindent spanyolra, hogy hallják egy kicsit a nyelvet. Utána a kérdésekre spanyolul válaszoltam, ami annyira tetszett nekik, hogy külön megtapsolták az összes választ, és utána többen odajöttek, hogy milyen aranyosan és jól beszélek. (remélem azért, hogy nem fogják azt hinni, hogy minden gringó ilyen béndzsán beszél spanyolul, mint én...) Nagy sikerünk volt, a kb. 120 diákból 54-en rögtön fel is iratkoztak egy esetlegesen induló ingyenes tanfolyamra.
A családnál, ahol vagyok, teljesen szabadon engednek, amit rettenetesen élvezek, nagyon hiányzott egy kis önálló mozgolódás már. Tegnap elmentem a szomszéd városba, Puerto Varasba busszal. (Kb olyannal, mint a kék busz a fotón). A buszozás nagyon jó pofa volt, a busz akkor indul a végállomásról, amikor kb. megtelik, és megáll mindenhol, ahol az emberek kérik. Sőt, a semmi közepén is többször megálltunk, mert a sofőr meglátta, hogy vannak bóklászó emberek a kis földutakon, és megvártuk őket. A két végállomáson ül egy pasi kissámlin a megállóban, és húzza a strigulákat, hogy hányan utaznak a buszokon. Meg is sajnáltam szegény sofőröket, biztos így ellenőrzik őket, hogy ne tegyenek zsebre a pénzből.
A kisváros nagyon szép volt, tiszta svejci hangulatom volt (nem tudom, miért van mindenhol svejci hangulatom). Egy gyönyörű tó partján van a kisváros, ami olyan tisztavízű, hogy látni lehet a köveket az alján. Az utcák nagyon rendezettek, nagyon szépek a házak. Rögtön levágtam, hogy turista paradicsomról van szó, mert csak kávézók és helyi dolgokat áruló boltok voltak mindenhol, és voltak angol kiírások az éttermeknél. Az egyik kávézónál még az is ki volt írva, hogy wifi, oda direkt nem mentem be, mert tele volt gringókkal. Aztán persze fele annyiért ittam egy félreeső helyen forrócsokit (ami egyébként tényleg csípős volt egy kicsit, életemben nem ittam ilyen finomat sehol), és még egy palacsintát is adtak hozzá. A svejcies életérzést tovább fokozta, hogy az étlapon észrevettem a Torte és a Kuchen szavakat is, utóbb kiderült, hogy a germánus befolyás miatt sok a német édesség ebben a régióban. A kis félreeső helyen én voltam az egyetlen vendég, így jól ki is faggattak, sőt még wifit is találtam, amiről a tulajdonos hölgy azt se tudta, hogy mi, és vagy 10 percembe került megszerezni a jelszót, ami 3 telefonálás után sikerült csak.
A kisváros nagyon szép volt, tiszta svejci hangulatom volt (nem tudom, miért van mindenhol svejci hangulatom). Egy gyönyörű tó partján van a kisváros, ami olyan tisztavízű, hogy látni lehet a köveket az alján. Az utcák nagyon rendezettek, nagyon szépek a házak. Rögtön levágtam, hogy turista paradicsomról van szó, mert csak kávézók és helyi dolgokat áruló boltok voltak mindenhol, és voltak angol kiírások az éttermeknél. Az egyik kávézónál még az is ki volt írva, hogy wifi, oda direkt nem mentem be, mert tele volt gringókkal. Aztán persze fele annyiért ittam egy félreeső helyen forrócsokit (ami egyébként tényleg csípős volt egy kicsit, életemben nem ittam ilyen finomat sehol), és még egy palacsintát is adtak hozzá. A svejcies életérzést tovább fokozta, hogy az étlapon észrevettem a Torte és a Kuchen szavakat is, utóbb kiderült, hogy a germánus befolyás miatt sok a német édesség ebben a régióban. A kis félreeső helyen én voltam az egyetlen vendég, így jól ki is faggattak, sőt még wifit is találtam, amiről a tulajdonos hölgy azt se tudta, hogy mi, és vagy 10 percembe került megszerezni a jelszót, ami 3 telefonálás után sikerült csak.
Tuesday, April 12, 2011
ja azt meg majdnem elfelejtettem,
hogy találtam a könyvesboltban Márai könyveket!!!! Eszter hagyatéka, és naplók! haha, pedig most tényleg a világ másik felén vagyok!
Puerto Montt, Chile 2
Az a szégyen ért, hogy Pablo Neruda hazájában beleszerettem Mario Benedettibe.
Egy könyvesboltban találtam rá, és azon nyomban a földön ülve végigolvastam egy egész verseskötetet, azóta nem bírok szabadulni. Gyorsan el is határoztam, hogy átugrom Montevideoba Buenos Airesből, egy kis sétahajózásnyira van a kettő egymástól ugyanis. (Benedettit persze tanultuk az egyetemen is, de engem sosem közelített meg. Először azt hittem, hogy olasz, és sehogy se értettem, hogy minek tanulunk olasz költőket is. Aztán később rájöttem, hogy az argentinek nagy részének olasz neve van, ezért nyilvánvalónak tartottam, hogy ő is argentin, így amikor kiderült, hogy uruguayi, vérig sértve éreztem magam, nem beszélve arról, hogy akkor már olyan szerelmes voltam Cortazar egész pályaművébe, hogy bezárkóztam mindenfajta iromány elől, ami nem argentin. Hiba volt, na.)
Szóval a városnézésre szánt 3 és fél órából egyet egy könyvesboltban töltöttem, a maradékot meg az utcákon bolyongva, illetve a tengernél ülve. Puerto Montt pici város, csak 200.000 lakosa van. A belváros nem volt olyan izgi, mindenütt bankok, bóvliárusok, és kóbor kutyák voltak. Wifi sehol nincs, ami elég furcsa, mert Budapesten már a nyilvános vécékben is fogható a zindex, van viszont minden sarkon kettő internetelde meg külföldre-telefonálda, ami világvárosokban teljesen rendben van (a sok bevándorló miatt), de itt rajtam kívül nem sok külföldi van szerintem.
Nagyon sok kocsit láttam cirkálni, amik először taxiknak tűntek, aztán láttam, hogy mindegyiknek száma és fix útvonala van (mint a buszoknak). Kiderült, hogy ez itt tömegközlekedési alternatíva, colectivónak hívják, és valóban, szinte buszokként működnek az autók, adott irányokban közlekednek. Először jónak tűnt az ötlet, aztán láttam, hogy milyen kaotikussá teszi a közlekedést, ugyanis össze-vissza megállnak mindenhol.
A chilei sofőrök rendkívül udvariasak, rögtön megállnak a zebránál (ami tulajdonképpen nem is zebra, inkább ló, mert csíkok csak nagyon ritkán vannak). Brazíliában a gyalogos közlekedés egy horror volt, mert ott az autók nemhogy nem állnak meg, de nem is lassítanak a zebráknál, akkor sem, ha gyerekkel vagy. Így aztán ott a gyalogosok mindig futnak a zebrákon, mondjuk a brazilok amúgy is nagyon sportosak.
Szuper helyem van a családnál, nagyon jól érzem magam. Abszolút szabadságot élvezek, oda megyek és akkor, amikor akarok, ami nagyon klassz most. Nagyon finom, húsmentes, sokzöldséges kaja van, rengeteg avokadót eszünk!
Fotók itt!!
Egy könyvesboltban találtam rá, és azon nyomban a földön ülve végigolvastam egy egész verseskötetet, azóta nem bírok szabadulni. Gyorsan el is határoztam, hogy átugrom Montevideoba Buenos Airesből, egy kis sétahajózásnyira van a kettő egymástól ugyanis. (Benedettit persze tanultuk az egyetemen is, de engem sosem közelített meg. Először azt hittem, hogy olasz, és sehogy se értettem, hogy minek tanulunk olasz költőket is. Aztán később rájöttem, hogy az argentinek nagy részének olasz neve van, ezért nyilvánvalónak tartottam, hogy ő is argentin, így amikor kiderült, hogy uruguayi, vérig sértve éreztem magam, nem beszélve arról, hogy akkor már olyan szerelmes voltam Cortazar egész pályaművébe, hogy bezárkóztam mindenfajta iromány elől, ami nem argentin. Hiba volt, na.)
Szóval a városnézésre szánt 3 és fél órából egyet egy könyvesboltban töltöttem, a maradékot meg az utcákon bolyongva, illetve a tengernél ülve. Puerto Montt pici város, csak 200.000 lakosa van. A belváros nem volt olyan izgi, mindenütt bankok, bóvliárusok, és kóbor kutyák voltak. Wifi sehol nincs, ami elég furcsa, mert Budapesten már a nyilvános vécékben is fogható a zindex, van viszont minden sarkon kettő internetelde meg külföldre-telefonálda, ami világvárosokban teljesen rendben van (a sok bevándorló miatt), de itt rajtam kívül nem sok külföldi van szerintem.
Nagyon sok kocsit láttam cirkálni, amik először taxiknak tűntek, aztán láttam, hogy mindegyiknek száma és fix útvonala van (mint a buszoknak). Kiderült, hogy ez itt tömegközlekedési alternatíva, colectivónak hívják, és valóban, szinte buszokként működnek az autók, adott irányokban közlekednek. Először jónak tűnt az ötlet, aztán láttam, hogy milyen kaotikussá teszi a közlekedést, ugyanis össze-vissza megállnak mindenhol.
A chilei sofőrök rendkívül udvariasak, rögtön megállnak a zebránál (ami tulajdonképpen nem is zebra, inkább ló, mert csíkok csak nagyon ritkán vannak). Brazíliában a gyalogos közlekedés egy horror volt, mert ott az autók nemhogy nem állnak meg, de nem is lassítanak a zebráknál, akkor sem, ha gyerekkel vagy. Így aztán ott a gyalogosok mindig futnak a zebrákon, mondjuk a brazilok amúgy is nagyon sportosak.
Szuper helyem van a családnál, nagyon jól érzem magam. Abszolút szabadságot élvezek, oda megyek és akkor, amikor akarok, ami nagyon klassz most. Nagyon finom, húsmentes, sokzöldséges kaja van, rengeteg avokadót eszünk!
Fotók itt!!
Monday, April 11, 2011
Megérkeztem végre Latin-Amerikába. Khm. A spanyol ajkú Latin-Amerikába. Chile lenyűgöző. Wow, wow és wow. Olyan csodaszép hófedte hegycsúcsokat láttam a gépből, kis türkizkék tavacskákkal, hogy teljesen meghatódtam. Santiagóban kellett átszállnom, ahol rögtön szembesültem azzal, hogy a brazil portugált jobban értem egyelőre, mint a chilei spanyolt (ami egyébként iszonyat gyors, bármit is tanultunk az egyetemen arról, hogy a dél-amerikai spanyol lassabb, mint az európai). Amikor megérkeztek a bőröndök a szalagra, beeresztettek közénk 4-5 kutyát, akik végigszagolták a csomagokat is, és minket is. Nagyon aranyosak voltak, bár megsimogatni nem mertem őket, nehogy lecsukjanak köztisztviselő ellen elkövetett szexuális zaklatás miatt.
Az emberek nagyon nagyon mások (hiába mondták, hogy nem fogok kilógni a szőke fejemmel). Atyaég, itt mindenkinek fekete szeme van, de az az igazi feketefekete, nem is láttam eddig ilyet. Kicsi ázsiaias beütés is jellemzi az arcvonásokat, ami nagyon egzotikussá teszi őket. Hmmm.
Santiagóban a reptéren olyannyira európainak néztek, hogy rögtön le is akartak húzni. Ki kellett vennem a bőröndömet, és újra becsekkolni. Egy szimpatikus fiatalember rögtön mellém szegődött, és végigkísért a fél reptéren. Már éppen gondoltam, hogy milyen rendes, amikor persze tartotta a markát egy kis apróért. Mondta, hogy bármilyen pénzt elfogad, én persze röhögve adtam (volna) neki egy húszast (mármint forintot), mondván, egyenesen Budapestről jövök, de az nem tetszett neki, és megkaptam, hogy ese no sirve para nada. : ))))
Az emberek nagyon nagyon mások (hiába mondták, hogy nem fogok kilógni a szőke fejemmel). Atyaég, itt mindenkinek fekete szeme van, de az az igazi feketefekete, nem is láttam eddig ilyet. Kicsi ázsiaias beütés is jellemzi az arcvonásokat, ami nagyon egzotikussá teszi őket. Hmmm.
Santiagóban a reptéren olyannyira európainak néztek, hogy rögtön le is akartak húzni. Ki kellett vennem a bőröndömet, és újra becsekkolni. Egy szimpatikus fiatalember rögtön mellém szegődött, és végigkísért a fél reptéren. Már éppen gondoltam, hogy milyen rendes, amikor persze tartotta a markát egy kis apróért. Mondta, hogy bármilyen pénzt elfogad, én persze röhögve adtam (volna) neki egy húszast (mármint forintot), mondván, egyenesen Budapestről jövök, de az nem tetszett neki, és megkaptam, hogy ese no sirve para nada. : ))))
Sunday, April 10, 2011
egy kis matek
Brazíliai látogatás számokban
18 nap
9 város
7 vendéglátó család
16 előadás/nyelvóra
521 résztvevő
18 nap
9 város
7 vendéglátó család
16 előadás/nyelvóra
521 résztvevő
ciki
A 19. napomat töltöm Brazíliában, és még nem táncoltam. Egyszer sem. Egy kicsit sem. Azt hiszem, megöregedtem.
Saturday, April 09, 2011
milyen jó világa is van annak, aki a Kolosy tér mellett lakik...
Utolsó este elmentünk étterembe. Amióta itt vagyok, majdnem 3 hete, minden egyes nap húst ettem rizzsel és babbal, valamint háromszor pizzát és kétszer lasagnet. Amikor kérdezték, hogy pizzériába mennék-e vagy japán kajáldába, nem is volt kérdés.
Nahát a sushizda nagy élmény volt. Szegény Okuyama san biztos beharakirizett volna, ha látta volna, hogy milyen itt egy japcsi étterem. Szerintem a plazmatévén kívül semmi sem volt igazi japán, max a pénztáros fiú, de az is csak félig. Nyers salátalevelekkel és paradicsommal indítottunk. Hát izé, mégcsak nem is algával. Én utána ragaszkodtam a halas makikhoz, úgy gondoltam, azzal nem lehet mellényúlni. Hát tévedtem. Itt a lazac helyett valami lazacpép volt benne, a wasabi olyan gyenge volt, hogy nagykanállal mértem, és édes málnaszószt tettek rá szójaszósz helyett. Ettünk még ezen kívül rántott halat is.
Ja, és senki nem tud rendesen enni pálcikával, ezért kést és villát adnak. Haha, én persze pálcikával próbálkoztam, aki volt már velem sushizni, tudja, hogy ez mekkora show műsor. De megjött az önbizalmam itt a brazilok között, és olyannyira megügyesedtem, hogy a végén a rántott halat is pálcikával ettem meg.
Nahát a sushizda nagy élmény volt. Szegény Okuyama san biztos beharakirizett volna, ha látta volna, hogy milyen itt egy japcsi étterem. Szerintem a plazmatévén kívül semmi sem volt igazi japán, max a pénztáros fiú, de az is csak félig. Nyers salátalevelekkel és paradicsommal indítottunk. Hát izé, mégcsak nem is algával. Én utána ragaszkodtam a halas makikhoz, úgy gondoltam, azzal nem lehet mellényúlni. Hát tévedtem. Itt a lazac helyett valami lazacpép volt benne, a wasabi olyan gyenge volt, hogy nagykanállal mértem, és édes málnaszószt tettek rá szójaszósz helyett. Ettünk még ezen kívül rántott halat is.
Ja, és senki nem tud rendesen enni pálcikával, ezért kést és villát adnak. Haha, én persze pálcikával próbálkoztam, aki volt már velem sushizni, tudja, hogy ez mekkora show műsor. De megjött az önbizalmam itt a brazilok között, és olyannyira megügyesedtem, hogy a végén a rántott halat is pálcikával ettem meg.
offroad
2 napot töltöttem a civilizációtól fényévekre egy kis farmon a semmi közepén, ahol térerő egyáltalán nem volt, internet pedig csak néha néha, olyan gyenge jellel, hogy a gmail csak csökkentett üzemmódban volt használható, skype egyáltalán nem. És ha jött egy nagyobb felhő, eltűnt az internet.
Egyébként nagyon szép hegyi vidék volt, vörösfölddel, mindenfelé legelő lovakkal és tehenekkel, trópusi növényzettel. Kicsit olyan volt, mint egy jurassic parkban forgatott milka reklám. Be is lelkesültem, hogy végre futhatok reggelente (merthogy az eddigi helyeken sehol sem engedtek ki egyedül az utcára), de aztán hamar meggondoltam magam, amikor kiderült, hogy bazi sok kígyó van a kertben. Elmesélték, hogy a teraszon rendszeresen megjelennek, és a házibácsi meg szokta fogni őket, hogy bevigye egy intézetbe, ahol kígyómarás elleni vakcinákat állítanak elő. Be is mutatták, hogy egy nagy kampós bottal hogyan kell kígyót fogni, sőt a vödröt is láttam, amiben a bácsi szállítani szokta őket, gyakran buszon, Sao Pauloban a metrón. Na nem is ülök többé vödrös emberek mellé a metrón, az fix. Éjszaka meg majdnem szívinfarktust kaptam, amikor ráléptem a táskám szíjára.
Két előadásom volt, egyiken rekordlétszámú publikum vett részt, 83 embert számoltunk.
Egyébként nagyon szép hegyi vidék volt, vörösfölddel, mindenfelé legelő lovakkal és tehenekkel, trópusi növényzettel. Kicsit olyan volt, mint egy jurassic parkban forgatott milka reklám. Be is lelkesültem, hogy végre futhatok reggelente (merthogy az eddigi helyeken sehol sem engedtek ki egyedül az utcára), de aztán hamar meggondoltam magam, amikor kiderült, hogy bazi sok kígyó van a kertben. Elmesélték, hogy a teraszon rendszeresen megjelennek, és a házibácsi meg szokta fogni őket, hogy bevigye egy intézetbe, ahol kígyómarás elleni vakcinákat állítanak elő. Be is mutatták, hogy egy nagy kampós bottal hogyan kell kígyót fogni, sőt a vödröt is láttam, amiben a bácsi szállítani szokta őket, gyakran buszon, Sao Pauloban a metrón. Na nem is ülök többé vödrös emberek mellé a metrón, az fix. Éjszaka meg majdnem szívinfarktust kaptam, amikor ráléptem a táskám szíjára.
Két előadásom volt, egyiken rekordlétszámú publikum vett részt, 83 embert számoltunk.
Thursday, April 07, 2011
koros
Brazíliában mindenki sokkal fiatalabbnak néz ki. Nem tudom, hogyan csinálják, de folyamatosan becsapódom, és kiderül, hogy az emberek 10-15, néha 20 évvel fiatalabbak, mint gondolnám. A nőknél nem lep meg, mi nők a világ minden csücskében nagyon rafináltak vagyunk ilyen dolgokban, de a férfiak is olyan fiatalosak, hogy az eszem megáll. A minap találkoztam egy hapsival, akit kb. 30-nak néztem, aztán kiderült, hogy velem egyidős gyereke van. Ezt egyébként simán ki is használják, apakorabeli pasik simán csapják nekem a szelet. Hát, nagyon észnél kell lennem itt.
inglis
Meglepő módon Brazíliában mindenki gyönyörű amerikai akcentussal beszél. De még azok is, akik alig tudnak valamit angolul. Először azt hittem, valami véletlen, de aztán másoknál is ugyanazt tapasztaltam. Nem beszélnek helyesen, de a kiejtés az valami csodás. Valahogy el kéne csenni a trükküket. Sao Carlosban voltam egy időseknek tartott angolórán is, a tanár néninek szép volt a kiejtése, de még csak nem is direkt módszeres óra volt, portugálul magyarázta 10 percig, hogy a Thank you-ra mit kell válaszolni. Ez eleve meglepő tapasztalat volt, mert azt tanította, hogy az elsődleges válasz a Thank you-ra az, hogy OK. (Amit valljunk be, biztos hallottunk már, de nekem eszembe nem jutna tanítani). Utána pedig azt ecsetelte, hogy a legtöbb esetben a Thank you-ra nem is kell válaszolni, főleg ha nem nagy dologról van szó. Hát nem tudom, szerintem legalább egy no problemet azért el lehet morzsolni mindig.
Wednesday, April 06, 2011
Jetlag
Sűrűsdik a program, tegnap este kétórás előadást tartottam 52 érdeklődőnek Sao Carlosban (helyi magyarok is eljöttek, mert olvastak rólam az újságban, nagyon klassz érzés volt). Onnan éjjel utaztam Bauruba, ahol egy sokgyerekes családnál aludtam. Délután volt egy előadás a helyi egyetemen, aztán éjjel utaztam vissza Sao Pauloba.
Még nem sikerült átállnom a brazil időszámításra, rendszerint egy órával elöttük vagyok. Iszonyatosan stresszel, ahogy az időt kezelik. Nagyon sürgősen meg kellene pedig szoknom, mert tutira be fogok golyózni elég rövid időn belül. Itt az idő mint olyan nem létezik. Állandóan kérdezgetem, hogy mire mennyi idő van, mikor keljek, mikor indulunk, mikor kezdünk, mikor jönnek értem. Mindig az a válasz, hogy ne nyugtalankodjam már, relax.
A mai nap eléggé betett. 2-kor kezdődött az előadásom az egyetemen. Az égvilágon semmit nem lehetett előre tudni. Kérdeztem, hogy mennyi időm lesz. Amennyit akarok. Mondtam, hogy valamit mondjanak már körülbelül, 20 perc vagy 3 óra. A válasz az volt, hogy amennyit tudok beszélni. Mondtam, hogy két hetet simán. Kérdeztem, hogy hányan, és kik jönnek. Fogalmuk sincs. Mondtam, hogy 4-5 prezentációm van, tudnom kéne, hogy eszperantisták jönnek-e vagy érdeklődök, hogy miről beszéljek. Nem tudták. Na jó, gondoltam, akkor majd improvizálok. Még mindig jobb így, mint úgy, mint múltkor, amikor felkészültem valamire, és teljesen mást akartak végül. És ez előtte 2 perccel derült ki.
Kérdeztem, hogy mennyi idő alatt érünk oda. 15 perc, tehát 13.45-kor indulunk. Mondtam, hogy az nekem nem ok, én akarok előtte legalább 15 percet, megnézni, hogy működik-e a gép, felkészülni, levegőt venni. (azt nem mondtam, hogy otthon minden kis vacak óra előtt legalább 15 perccel kezdés előtt már a helyszínen vagyok, a tanítványok hozzám igazítják az óráikat, és ha kezdés előtt 10 perccel nem vagyok ott, már telefonálnak, hogy elütöttek-e vagy mi van.) Ok, nagy könyörgésemre belőttük a 13.30-at.
13.40-kor még sehol senki. 13.20-tól álltam tetőtől talpig készen az ajtóban. 13.40-kor már ideges lettem. 13.45-kor megérkezett, aki vitt, persze még kedélyesen nekiállt beszélgetni a háziakkal. Kedvesen megkértem, hogy talán induljunk. Erre mondta, hogy nyugodjak meg (haha, nem tudom, van-e olyan mondat, amitől az ember még idegesebb lesz).
Végre elindultunk, persze nem siettünk egyáltalán. Én már rosszul voltam az idegességtől, 14.00-kor még az egyetem közelében sem voltunk. (aki ismer, tudja, hogy az égvilágon semmi nem okoz nagyobb stresszt, mint elkésni valahonnan, mindegy van-e jelentősége, szabályosan el tudok ájulni az idegességtől, ha ilyen szitu van)
14.15-kor értünk az előadóterembe, persze sehol senki. Én már tutira vettem, hogy mindenki hazament. Olyan rosszul voltam, hogy alig tudtam összedugni a projektort és a laptopot. Aztán lassanként becsorogtok az emberek. Szerintem 14.30 előtt el se kezdtük, és persze folyamatosan jöttek be közben is.
Elképzelésem sincs, hogy itt hogyan nyomnám le bármelyik tipikus otthoni napomat, amikor reggel 7-től este 7-ig letanítok 5-6 90 perces órát, utazással együtt. És kb. 3 perc ráhagyással van kicentizve minden. Azt hiszem ideje lenne elengednem magam már, és kikapcsolni a német agyféltekémet, főleg ha valamilyen déli országba visz a szél élni a jövőben.
Tuesday, April 05, 2011
Látogatás egy kávéültetvényre
Ma ellátogattunk egy kávéültetvényre, ahol meghallgattuk, hogy hogyan szüretelik le a kávét, hogyan szárítják, hogy szállítják. (uh, ezt rímbe szedhettem volna rendesen... na mindegy). Kávét sajnos nem láttunk, csak a régi épületeket, amikben laktak az emberek az ültetvényen (tiszta nincs kettő négy nélkül feeling volt ám, csak nem szambáztak a feka szolgák az udvaron). Na meg láttunk egy csomó régi bútort, festményt, meg zongorát. Az idegenvezető bácsi 2 órát beszélt portugálisul mindenféléről, én meg nagyon büszke voltam, mert mindent megértettem, és természetesen állandóan kérdeztem is, szigorúan nyelvgyakorlási szándékkal.
A múzeumolás után kimentünk a kertbe (bazi nagy kert volt), ahol mindenféle egzotikus növény nőtt, meg hatalmas bambuszokat bambultunk bambán. Persze addigra lemerült a fényképezőm aksija, úgyhogy a sok uncsi szobabelsőről van kép, de a növényekről nincs. De legalább leírhattam az albumba az enteriőr szót, ami nem kicsit tett boldoggá. Volt egy kis kanális is, amely segítségével utaztatták anno a leszüretelt kávébabot a szárítóudvarra. A legenda szerint a grófnő szívesen sétált felfelé a kanális kis lépcsőin mezítláb a vízben, amolyan reggeli tornaként. Én persze rögtön ledobtam a szandálomat, és végigsétáltam az egészet (nagyon klassz érzés volt, simogatta a moha a talpamat, tiszta mezítlábos parkos érzés volt). Utána persze tiszta dzsuva lett a lábam, meg vörös a vörösföldtől, ami elég ciki volt, dehát ez van.
A látogatás végeztével kávéval, friss ananászlével és sütikkel kínáltak minket, ami nagyon kedves volt, és számomra meglepő is, mert öten fizettünk kb 2000 Ft-nál kevesebbet a belépőkért, aminek a duplájáért se tudnánk kávézni amúgy, na mindegy. Én persze rögtön nyers kávébabot akartam (amit imádok), de sajnos itt nem módi ez. Az idegenvezető srác aranyos volt. A dekoráció részeként voltak kitéve átlátszó üvegben kávébabok, és mondta, hogy egyek abból, ha nagyon akarok.
Kifele menet belógtunk a kávécserjék közé (ami elvileg nem lett volna szabad), hogy ne csak a csészében lássunk kávét, ha már itt vagyunk. A kávébab először zöld, aztán sárga, és ha megérik, akkor nagyon szép cseresznyepiros. Meg is kóstoltam néhány pirosat, nagyon fincsi gyümölcsíze volt, egy kis kávés beütéssel.
Na, kávé pipa, most már csak szambázni és focimeccsre kell mennem! Ójeee!
Fotók a látogatás kevésbé érdekes részéről imitt
A múzeumolás után kimentünk a kertbe (bazi nagy kert volt), ahol mindenféle egzotikus növény nőtt, meg hatalmas bambuszokat bambultunk bambán. Persze addigra lemerült a fényképezőm aksija, úgyhogy a sok uncsi szobabelsőről van kép, de a növényekről nincs. De legalább leírhattam az albumba az enteriőr szót, ami nem kicsit tett boldoggá. Volt egy kis kanális is, amely segítségével utaztatták anno a leszüretelt kávébabot a szárítóudvarra. A legenda szerint a grófnő szívesen sétált felfelé a kanális kis lépcsőin mezítláb a vízben, amolyan reggeli tornaként. Én persze rögtön ledobtam a szandálomat, és végigsétáltam az egészet (nagyon klassz érzés volt, simogatta a moha a talpamat, tiszta mezítlábos parkos érzés volt). Utána persze tiszta dzsuva lett a lábam, meg vörös a vörösföldtől, ami elég ciki volt, dehát ez van.
A látogatás végeztével kávéval, friss ananászlével és sütikkel kínáltak minket, ami nagyon kedves volt, és számomra meglepő is, mert öten fizettünk kb 2000 Ft-nál kevesebbet a belépőkért, aminek a duplájáért se tudnánk kávézni amúgy, na mindegy. Én persze rögtön nyers kávébabot akartam (amit imádok), de sajnos itt nem módi ez. Az idegenvezető srác aranyos volt. A dekoráció részeként voltak kitéve átlátszó üvegben kávébabok, és mondta, hogy egyek abból, ha nagyon akarok.
Kifele menet belógtunk a kávécserjék közé (ami elvileg nem lett volna szabad), hogy ne csak a csészében lássunk kávét, ha már itt vagyunk. A kávébab először zöld, aztán sárga, és ha megérik, akkor nagyon szép cseresznyepiros. Meg is kóstoltam néhány pirosat, nagyon fincsi gyümölcsíze volt, egy kis kávés beütéssel.
Na, kávé pipa, most már csak szambázni és focimeccsre kell mennem! Ójeee!
Fotók a látogatás kevésbé érdekes részéről imitt
Itteni vadaspark
Fotók itt, fotósok legyenek kedvesek megspórolni maguknak az élményt, és ugrani egyből a következő postra, mert a minőség katasztrofális, még úgy is, hogy ez a válogatás 200 fotó közül :)
Újabb képek, ezúttal nézhetőbbek, mert nem én csináltam őket
Fotók itt a santosi tengerpartos eszperantós szórólapozásról. (Ja, tudom, hogy fehér vagyok, mint a tej, hát kérem rajtam nem fog a brazil napocska sajnos... de a hajam már kiszőkült... na, úgy ahogy). A bikinis képektől megkíméllek benneteket. :)
Sunday, April 03, 2011
Néhány érdekesség a brazilokról
Nagyon furcsa, hogy itt minden családnál (középosztály és onnan felfelé) van bejárónő, de nem ám olyan, aki hetente kétszer kitakarít és ablakot pucol, hanem olyan, aki minden nap reggeltől délutánig a házban tesz-vesz. Itt nem ágyaznak be például maguk után az emberek (khm, na majd otthon azt fogom mondani, hogy Brazíliában ez a módi), mert az a bejárónő feladata már. Az elején párszor próbálkoztam, és szépen beágyaztam magam után, de délután láttam, hogy újraágyaztak utánam, így aztán a negyedik-ötödik alkalom után hagytam a francba az egészet.
A bejárónő ezen kívül minden egyes nap kézzel (!!) kimos (mosógép sehol sincs, a legeslegmodernebb lakásokban sem), megfőz, kitakarít mindenhol, és mindent elpakol, ami elöl marad. Az első alkalmakkor nem tudtam, hogy az éjjeliszekrény nem arra való, hogy rajta hagyjunk telefont, könyvet meg apróságokat, és mire délután visszajöttünk, eltűntek a cuccaim, egy órát kerestem őket a szekrényekben. A pendrive-jaimat egy hét után sikerült megtalálnom.
Nagyon furcsa még, hogy az emberek állandóan bókolnak, hogy milyen szép vagyok, férfiak, nők vegyesen. Egy sikeres előadás után odajönnek, és azt mondják, hogy milyen szép vagyok. Eltelt egy kis idő, mire helyesen tudtam értelmezni a bókokat, merthogy nyilván csak szimpla kedveskedésről van szó.
Egyébként a brazilok tényleg elég alacsonyak (főleg a nők). Az emberek nagyon sokfélék. Én azért eléggé kilógok, nem a világos haj miatt, mert sokan festik szőkére a hajukat, hanem inkább a világos szem miatt, ami elég különlegesnek számít. Az előhíresztelésekkel ellentétben nem találom a nőket kirívóan szépeknek, bár igaz, hogy sokkal többet sportolnak, és ez meglátszik azért. Akik szépek, azok túlhangsúlyozzák a szépségüket, a szép arcot torzítják túl sok sminkkel, a szép testet ízléstelenül kihívó ruhákban mutatják. Hát, lehet, hogy férfiszemmel más lenne, de engem nem bűvöl el. Rengetegen járnak sportruhákban az utcán. Pedig tudjuk ugye, hogy a tapinacinál nincs átmenet, az vagyon nagyon jó, vagy nagyon felejtős. És ugye azért az esetek 90%-ában inkább felejtős. Divat továbbá még a fogszabályzó felnőtteknek, iszonyat sok emberen látok. Nekem a fogszabályzóról rögtön a törött állkapcsom jut eszembe, és fizikai fájdalmaim támadnak.
A gyerekek viszont nagyon szépek, dehát a gyerekek mindenhol nagyon szépek.
Néhány szó a közlekedésről
Sao Paulo-ban hatalmas bátorság kell ahhoz, hogy az ember volán mögé üljön. A városi közlekedés brutális. Eleve a földrajzi adottságok miatt biciklizni szinte lehetetlen, az utcák úgy hullámzanak, mint a hullámvasút, rendszerint rosszul vagyok a kocsiban. Azon a környéken, ahol lakom, nincs is sík utca. 500 méter brutál lejtő, utána 500 méter brutál emelkedő, kb. annyira meredekek, mint a kanyar a Millin. Hát pár hét biciklizés után tutira lenne olyan fenekem, mint a béresalexandrának. Autóval nagyon nehéz vezetni, mert minden második lámpás megállásnál halálmeredekről kell nekiindulni. Vannak olyan durva utcák, hogy inkább megállnak a völgy seggében az emberek, ha fent áll egy autó az utca tetején a kereszteződésben, és megvárják, még elmegy, mert mögülle nem tudnának elindulni.
Ami elég meglepő, hogy sok helyen nincsenek sávok. Annyi autó van egymás mellett, amennyi elfér. Rengeteg motor van (nem robogók, mint Barcelonában, hanem rendes motorok), amelyek mindig a záróvonal (helyén) közlekednek, tehát a két sáv között, és mindig dudálnak, ha elmennek az autók között, hogy számítsanak rájuk. Ha sűrű a forgalom, akkor irdatlan dudálás van emiatt, mert 5 másodpercenként elhúz egy motor, amelyik végigdudálja az egész sort.
Amúgy abszolúte érvényesül a „a nagyobb az erősebb” elv; a nagy teherautók, kamionok és buszok mindig, minden helyzetben simán bevágnak bárki elé. Amúgy a sofőrök (és általában a brazilok) nagyon türelmesek, mindenki bambul a lámpáknál, de még sose hallottam dudálást vagy anyázást, a boltokban is olyan türelmesen állnak sorban az emberek, hogy el se hiszem. (Azt is hozzáteszem, hogy az alkalmazottak viszont annyira lassúak, hogy én úgyis idegbeteg vagyok kivárni, még végeznek, hogy most aztán tényleg nem sietek sehova. De erről lesz külön post.)
A benzin olcsóbb, mint nálunk (micsoda meglepetés, van, ahol még nem?), 1 liter kb. 2 real (durván 280 Ft), és nem nagyon van versengés a társaságok között, én mindenhol csak egy brazil cég kútjait láttam. A tankoláshoz mindig ingyen autómosás jár. A kocsik kb. olyanok, mint nálunk, csak sokkal több az amcsi. Szuzót még nem láttam (csak motort, de azt dögivel). Mondjuk kispözsót sem, meg régi fiat500-at sem :( na majd Buenos Airesben!! Rengeteg VW kisbusz van viszont, tök új gyártásúak, és 90%-uk hófehér. Ez itt valami komoly járgány lehet, hippi változatot még nem is láttam.
A tömegközlekedés egy horror. A metrón hihetetlenül sokan vannak, és állandóan tuszkolják egymást az emberek, mindig minden irányból legalább ketten hozzámérnek, ami nagyon idegesítő. Minden metrómegállóban van 3-4 fiatal, aki azért áll ott, hogy a fogyatékosokat, rászorulókat segítse. A buszos utazás felér egy vesekő kúrával, olyan irdatlan stílusban vezetnek a sofőrök, hogy először azt hittem Pakisztánban vagyunk. Olyan slunggal állnak meg folyton, hogy az ember veséje majd leszakad. A tömegközlekedéshez chipkártya van, amit a busz közepén lévő vasrácsnál kell lehúzni, hogy átengedjen, és le tudjál szállni. Ebben segít egy alkalmazott, aki egész nap a buszon ül, és az a dolga, hogy lehúzza a kártyád. A plázákban a szupermodern liftekben pedig csücsül egy gárszon egy széken, akinek az a dolga, hogy a gombokat nyomogassa helyettünk.
Ami elég meglepő, hogy sok helyen nincsenek sávok. Annyi autó van egymás mellett, amennyi elfér. Rengeteg motor van (nem robogók, mint Barcelonában, hanem rendes motorok), amelyek mindig a záróvonal (helyén) közlekednek, tehát a két sáv között, és mindig dudálnak, ha elmennek az autók között, hogy számítsanak rájuk. Ha sűrű a forgalom, akkor irdatlan dudálás van emiatt, mert 5 másodpercenként elhúz egy motor, amelyik végigdudálja az egész sort.
Amúgy abszolúte érvényesül a „a nagyobb az erősebb” elv; a nagy teherautók, kamionok és buszok mindig, minden helyzetben simán bevágnak bárki elé. Amúgy a sofőrök (és általában a brazilok) nagyon türelmesek, mindenki bambul a lámpáknál, de még sose hallottam dudálást vagy anyázást, a boltokban is olyan türelmesen állnak sorban az emberek, hogy el se hiszem. (Azt is hozzáteszem, hogy az alkalmazottak viszont annyira lassúak, hogy én úgyis idegbeteg vagyok kivárni, még végeznek, hogy most aztán tényleg nem sietek sehova. De erről lesz külön post.)
A benzin olcsóbb, mint nálunk (micsoda meglepetés, van, ahol még nem?), 1 liter kb. 2 real (durván 280 Ft), és nem nagyon van versengés a társaságok között, én mindenhol csak egy brazil cég kútjait láttam. A tankoláshoz mindig ingyen autómosás jár. A kocsik kb. olyanok, mint nálunk, csak sokkal több az amcsi. Szuzót még nem láttam (csak motort, de azt dögivel). Mondjuk kispözsót sem, meg régi fiat500-at sem :( na majd Buenos Airesben!! Rengeteg VW kisbusz van viszont, tök új gyártásúak, és 90%-uk hófehér. Ez itt valami komoly járgány lehet, hippi változatot még nem is láttam.
A tömegközlekedés egy horror. A metrón hihetetlenül sokan vannak, és állandóan tuszkolják egymást az emberek, mindig minden irányból legalább ketten hozzámérnek, ami nagyon idegesítő. Minden metrómegállóban van 3-4 fiatal, aki azért áll ott, hogy a fogyatékosokat, rászorulókat segítse. A buszos utazás felér egy vesekő kúrával, olyan irdatlan stílusban vezetnek a sofőrök, hogy először azt hittem Pakisztánban vagyunk. Olyan slunggal állnak meg folyton, hogy az ember veséje majd leszakad. A tömegközlekedéshez chipkártya van, amit a busz közepén lévő vasrácsnál kell lehúzni, hogy átengedjen, és le tudjál szállni. Ebben segít egy alkalmazott, aki egész nap a buszon ül, és az a dolga, hogy lehúzza a kártyád. A plázákban a szupermodern liftekben pedig csücsül egy gárszon egy széken, akinek az a dolga, hogy a gombokat nyomogassa helyettünk.
Friday, April 01, 2011
zanzasitott 2 nap
Na nem akarok dogunalmas blogot, ami csak az eloadasokrol es kurzusokrol szol, ezert zanzasitom az elozo ket napot: tegnap visszatertem São Paulo-ba, es delutan egy oras eloadast nyomtam Guarulhos egyetemen kb 30 erdeklodomek, ma pedig egy szegenyebb varosreszben jartam eloadni, szinten kb. 30 erdeklodonek. Kocsibol lattam a favelakat is, annyira nem volt megrazo, bar allitolag ez csak egy lajtosabb resz volt.
Thursday, March 31, 2011
Santos - gyerekek között
A szívem egy része biztosan itt marad Braziliában.
Braziliában a gyerekeknek vagy reggel vagy délután van tanítás. Önkéntesek nappali foglalkoztatókat üzemeltetnek, ahol felügyelnek a gyerekekre, tanítgatják őket, illetve enni adnak nekik, amikor éppen nincsenek suliban, hogy ne az utcán legyenek. Ma egy ilyen foglalkoztatóban jártam, amelyet a santos-i piac felső emeletén üzemeltetnek önkéntesek. Egy nyugdíjas tanárnő eszperantót is tanít nekik.
Egy csapatnyi 5-14 éves gyerek várt a földön ülve, félkörben. Nagyon megörültek nekem. Kis érdekességeket, történeteket meséltem Magyarországról, ami nagyon érdekelte őket, rengeteget kérdeztek. Az első kérdés persze az volt, hogy melyik a kedvenc focicsapatom. Rögtön meg is hódítottam a társaságot, amikor mondtam, hogy a Santos. Tanítottam nekik eszperantó énekeket is, ami nagyon tetszett nekik. A foglalkozás után odajöttek puszit adni, ölelgetni, a hajamat simogatni. Szívszakasztó érzés volt, amikor egyszer 5-en fogták a két kezem. Indulás előtt még oda-odajöttek egy-egy titkos kis kérdéssel. Azt kérdezték, hogy anyukám van-e, meg apukám van-e. Fordult velem egyet-kettőt a világ, amire megértettem a kérdést. Sokkal messzebb van ez a Brazília, mint gondoltam.
Képek itt.
Braziliában a gyerekeknek vagy reggel vagy délután van tanítás. Önkéntesek nappali foglalkoztatókat üzemeltetnek, ahol felügyelnek a gyerekekre, tanítgatják őket, illetve enni adnak nekik, amikor éppen nincsenek suliban, hogy ne az utcán legyenek. Ma egy ilyen foglalkoztatóban jártam, amelyet a santos-i piac felső emeletén üzemeltetnek önkéntesek. Egy nyugdíjas tanárnő eszperantót is tanít nekik.
Egy csapatnyi 5-14 éves gyerek várt a földön ülve, félkörben. Nagyon megörültek nekem. Kis érdekességeket, történeteket meséltem Magyarországról, ami nagyon érdekelte őket, rengeteget kérdeztek. Az első kérdés persze az volt, hogy melyik a kedvenc focicsapatom. Rögtön meg is hódítottam a társaságot, amikor mondtam, hogy a Santos. Tanítottam nekik eszperantó énekeket is, ami nagyon tetszett nekik. A foglalkozás után odajöttek puszit adni, ölelgetni, a hajamat simogatni. Szívszakasztó érzés volt, amikor egyszer 5-en fogták a két kezem. Indulás előtt még oda-odajöttek egy-egy titkos kis kérdéssel. Azt kérdezték, hogy anyukám van-e, meg apukám van-e. Fordult velem egyet-kettőt a világ, amire megértettem a kérdést. Sokkal messzebb van ez a Brazília, mint gondoltam.
Képek itt.
Wednesday, March 30, 2011
Santos
Tegnap tartottam egy egyórás eszperantó bemutató órát kezdőknek és érdeklődőknek egy kulturális központban. Körülbelül 30 ember jött el, nagy sikerem volt. Utána sokan odajöttek megölelgetni, megpuszilni, ajándékokat adtak, és aláíratták a nyelvkönyvüket. Nagyon megható volt. Közben hatalmas eső volt, még sose láttam ennyi vizet ömleni, és a levegő egy csöppet sem hűlt le.
Utána elmentem egy kóruspróbára a vendéglátó anyuka kórusába (ő a kórusvezető). Szuper volt, összehasonlíthatatlan a hazai élményekkel (még a budapesti brazil kórus se közelíti meg). Itt mindenki mozog és táncol éneklés közben, külön koreográfiákat találnak ki az énekekhez. Rögtön találtam ismerős dalokat a repertoárban, így direkt az én tiszteletemre énekeltük a La Bambat, a Guantanemerat és a La Cucarachat (4 szólamban!!). Utána tanítottak brazil dalokat, és én is tanítottam nekik egy eszperantót. Az utolsó dal alatt mindenki ölelgette és puszilgatta egymást, ami nagyon megható volt. Már egészen megszoktam ezt az ölelkezősdit, nehéz lesz visszaszoknom otthon.
Utána elmentem egy kóruspróbára a vendéglátó anyuka kórusába (ő a kórusvezető). Szuper volt, összehasonlíthatatlan a hazai élményekkel (még a budapesti brazil kórus se közelíti meg). Itt mindenki mozog és táncol éneklés közben, külön koreográfiákat találnak ki az énekekhez. Rögtön találtam ismerős dalokat a repertoárban, így direkt az én tiszteletemre énekeltük a La Bambat, a Guantanemerat és a La Cucarachat (4 szólamban!!). Utána tanítottak brazil dalokat, és én is tanítottam nekik egy eszperantót. Az utolsó dal alatt mindenki ölelgette és puszilgatta egymást, ami nagyon megható volt. Már egészen megszoktam ezt az ölelkezősdit, nehéz lesz visszaszoknom otthon.
Tuesday, March 29, 2011
Monday, March 28, 2011
Kajákról
Az eddigi 6 napos tapasztalataim alapján azt kell, hogy mondjam, hogy a brazil konyha nem túl változatos. A sztenderd kaja barnarizs, babszósz, saláta, és hozzá valamilyen hús vagy hal. Eddig bárhova mentem, mindig ez volt. A húst-halat variálják, a többi viszont fix. Furcsa, hogy nálunk kb. 12 féle köret van, ami teljesen mindennapi, és már akkor rosszul érzem magam, ha egy hét alatt kétszer is rizst eszem köretnek. Az édességek totál európaiak, leszámítva, hogy sokkal több a kókuszos. Nagyon sok gyümölcsöt esznek, eszméletlen sok fajta létezik.
Az innivalók nagyon durván finomak. A brazilok mindenféle gyümölcsből leveket csinálnak, összeturmixolják a gyümölcshúst és felöntik vízzel. Nagyon finomak! Tegnap volt szerencsém megkóstolni a brazil kólát is, a neve Guaraní, és olyan kb. mint az Almdudler csak sokkal rágógumi-izűbb.
Az innivalók nagyon durván finomak. A brazilok mindenféle gyümölcsből leveket csinálnak, összeturmixolják a gyümölcshúst és felöntik vízzel. Nagyon finomak! Tegnap volt szerencsém megkóstolni a brazil kólát is, a neve Guaraní, és olyan kb. mint az Almdudler csak sokkal rágógumi-izűbb.
Sao Vicente - Santos
Sao Vicente - Santos-ban vagyok, ez egy tengerparti város Sao Paulo-tól kb 2 órányira. Egy családban lakom, ahol harmadik lány lettem, nagyon aranyosak. Az anyukától kaptam egy táskát, pár bizsut és néhány szép ruhát, tényleg a lányuknak érzem magam.
Délelőtt fürödtünk az apukával a tengerben, a víz nagyon meleg volt, és hatalmas hullámok voltak, nagyon tetszett. Délután kimentünk a tengerpartra eszperantós röplapokat osztogatni az embereknek. Ez nagyon klassz élmény volt, én rögtön eszperantóul beszéltem mindenkihez, és valamelyik srác fordított. Vagy 80-90 lapot kiosztottunk, de sehol sem küldtek el a francba, mindenki meghallgatott, érdeklődött, és megköszönte. Ez nagyon furcsa volt. Utána ellátogattunk egy bazárba, ahol kajáltunk és nézelődtünk, valamint én találtam magamnak egy chileit meg egy argentint, és ki is próbáltam rögtön, hogy működnek-e gyakorlatban a voseado és az argentin szlengek. Jelentem, működik.
A család háza lélegzetelállítóan gyönyörű, sose láttam hasonlót. Nem egy hatalmas palota, de elbűvölő. A kertben a fákon lakik egy kismajom, kb 15 cm magas, szürke, kis fehér pofival, akit a háziak banánnal etetnek. (tőlem nem fogadta el, pedig nagyon igyekeztem). Nagyon édes.
Délelőtt fürödtünk az apukával a tengerben, a víz nagyon meleg volt, és hatalmas hullámok voltak, nagyon tetszett. Délután kimentünk a tengerpartra eszperantós röplapokat osztogatni az embereknek. Ez nagyon klassz élmény volt, én rögtön eszperantóul beszéltem mindenkihez, és valamelyik srác fordított. Vagy 80-90 lapot kiosztottunk, de sehol sem küldtek el a francba, mindenki meghallgatott, érdeklődött, és megköszönte. Ez nagyon furcsa volt. Utána ellátogattunk egy bazárba, ahol kajáltunk és nézelődtünk, valamint én találtam magamnak egy chileit meg egy argentint, és ki is próbáltam rögtön, hogy működnek-e gyakorlatban a voseado és az argentin szlengek. Jelentem, működik.
A család háza lélegzetelállítóan gyönyörű, sose láttam hasonlót. Nem egy hatalmas palota, de elbűvölő. A kertben a fákon lakik egy kismajom, kb 15 cm magas, szürke, kis fehér pofival, akit a háziak banánnal etetnek. (tőlem nem fogadta el, pedig nagyon igyekeztem). Nagyon édes.
Képes
Íme néhány kép Sao Paulo-ról és Santos-ról. Még nem igazán tudom kezelni a Flickr-t, ezért inkább a set-ekre menjetek, oda összeválogattam őket, és írtam szövegeket is.
Saturday, March 26, 2011
São Paulo 4
Az utolsó szabad napomon elmentünk reggel Aparecida orvosához a kórházba. Már a váróban mindenkinek bemutatott, mindenkinek elmesélte, hogy ki vagyok, és mit keresek itt, aztán utána bevitt magával a konzultációra is. Először azt hittem, hogy pszichomokusnál vagyunk, ugyanis az első 15 perc azzal telt, hogy összefoglalta, hogy mi történt vele, és persze rólam mesélt. Aztán egyszer csak kiderült, hogy valószínűleg reumatológusnál vagyunk, vagy valami hasonlónál, amikor rátértek a problémák kitárgyalására.
Utána metróval bementünk a centrumba, egy hatalmas sétálóutcába, ahol millió ember mászkált, és persze megnéztük a nagypiacot, ami hihetetlen élmény volt. Utána még mászkáltunk a városban, bár én elég kényelmetlenül éreztem magam, mert megszámlálhatatlan ember volt állandóan körülöttem, és állandóan lökdöstek valamelyik oldalról. Néhány hely ráadásul olyan lepukkant volt, hogy tiszta istenvárosa hangulatom volt.
Első dolgozós napomon rögtön nagyhallal indítottam, három prezentációt nyomtam egymás után Magyarországról, a magyar kultúráról, kajákról. Összesen több mint 7 órát beszéltem, szinte folyamatosan, ami eléggé megviselt fizikailag. Iszonyat sokan voltak, az első két előadáson 10-20-an, a másodikon 40-nél többen. Hihetetlen, mennyire érdeklődőek voltak. Voltak, akik a második előadás után a harmadikra is beültek, hiába mondtam, hogy ugyanaz lesz. Ez kicsit kellemetlen volt nekem, mert rossz érzés volt, hogy ugyanazt mondom, de ők nagyon élvezték.
Utána mindenki egyesével fotózkodott velem, mintha valami nagy sztár lennék, ez nagyon megható volt. Bár legközelebb meg fogom kérni őket, hogy inkább előtte fotózkodjunk, mert a végére mar mindenem folyt, 32 C van.
Thursday, March 24, 2011
São Paulo 3
Ma reggel konditeremben voltunk Aparecidaval. Olyan büszke volt rám, hogy körbecipelt, és mindenkinek bemutatott. Ennek köszönhetően 2 percet sem tudtam eltölteni anélkül, hogy valaki odajött volna ismerkedni, kérdezősködni, úgyhogy a biciklizés/taposás/futás/súlyzózás közben én portugálul csevegtem vadidegenekkel. Utána jógáztunk, ami nagyon tetszett. Teszteltem a portugál hallás utáni szövegértő képességemet. Közben rögtön eszembe is jutott, hogy milyen jó ötlet lenne ötvözni a jógaórákat a szintfelmérő tesztekkel. A tesztalany kiválaszt egy nyelvet, és egyre nehezedő utasításokat kell követnie. Mivel rögtön kell reagálni az utasításra, egyből meghatározható a szint.
A brazilok egyébként nagyon pusziszkodósak. Nekem nagyon furcsa volt, hogy mindenki vadidegenként rögtön megölelt, és megpuszilt, úgy is, hogy valószínűleg sosem fogom őket többet látni. Egy csomóan odajöttek hozzám, ölelés, puszi, 2 mondat, aztán elköszönés, ölelés, puszi. Ami még nagyon furcsa, hogy az emberek fele utcán-boltban-bankban sportcuccokban mászkál, de rendesen sztreccsnaciban ám. Itt annyira természetes dolog a sport, hogy egyáltalán nem ciki. Ma például mi is simán bementünk egy plázába Aparecidával a konditerem után egyenesen, úgy, ahogy voltunk, sztreccsnaciban, topban. Én először nagyon hülyén éreztem magam, de aztán amikor a patikában láttam, hogy több a sztreccsnacis, mint a normál, akkor már nem érdekelt nagyon. Azért elképzeltem, hogy micsoda bámészkodás lenne, ha a Westendbe mentünk volna be tapinaciban.
Ja, még egy érdekesség mára. Itt nem szokás, hogy az embereknek mosógépük legyen. Mindenki kézzel mos, vagy mosat a bejárónővel.
São Paulo - meg mindig az elso benyomasok
Az elso napomat mar aktivan toltottem, elkisertem Aparecidat (akinel lakom) elintezni nehany tennivalot. Elvitt egy szupermarketbe, ahol megmutogatta az osszes gyumolcsot es zoldseget, amit nagyon elveztem. Utana ittunk kokuszvizet, amit akkor nyernek ki a kokuszbol, amikor az meg zold. Amig nalunk palacsintazda, Hollandiaban sultkrumplizda, itt kokuszda van a bevasarlo kozpontokban, ahol kokuszvizet arulnak, meg egyeb kokuszos edessegeket. A kokuszviz egyebkent olyan, mint a viz (allagra teljesen), enyhen edes kokuszize van.
A bevasarlo kozpontban voltak egyeb erdekessegek is, pl. ketrecekben felmillioforintos kiskutyakat arulnak (a legdragabb pont egy mopsz volt), ugy, ahogy nalunk a tengerimalacokat. Hat ize. Ket bolttal odebb meg egy olyan hely uzemel hetvegenkent, ahova le lehet adni gazdatlan macskakat es kutyakat, es barki elviheti oket. Klassz otlet. Ami meg tetszett, hogy a bejarat mellett van kulon parkolo 60 ev folottieknek fenntartva, mar elkepzeltem, hogy ha nalunk a hajdufelek miatt meg a rokkant parkolok se mukodnek, ez mennyire hiabavalo lenne. Itt meg mukodik.
A hatalmas varos kozepen van egy elkeritett erdo (nem is park, tenyleg erdo, es oriasi), amit a varos tudejenek hivnak, es a levego frissitesere szolgal. El van keritve, igy bemenni csak egy pici reszere lehet.
A bevasarlo kozpontban voltak egyeb erdekessegek is, pl. ketrecekben felmillioforintos kiskutyakat arulnak (a legdragabb pont egy mopsz volt), ugy, ahogy nalunk a tengerimalacokat. Hat ize. Ket bolttal odebb meg egy olyan hely uzemel hetvegenkent, ahova le lehet adni gazdatlan macskakat es kutyakat, es barki elviheti oket. Klassz otlet. Ami meg tetszett, hogy a bejarat mellett van kulon parkolo 60 ev folottieknek fenntartva, mar elkepzeltem, hogy ha nalunk a hajdufelek miatt meg a rokkant parkolok se mukodnek, ez mennyire hiabavalo lenne. Itt meg mukodik.
A hatalmas varos kozepen van egy elkeritett erdo (nem is park, tenyleg erdo, es oriasi), amit a varos tudejenek hivnak, es a levego frissitesere szolgal. El van keritve, igy bemenni csak egy pici reszere lehet.
Wednesday, March 23, 2011
São Paulo
megerkeztem! Az elso benyomasok São Paulorol: hihetetlenul, kegyetlenul, brutalisan nagy a varos, iszonyatosan paras a levego, es nyar van. Minden zold, a varos tele fakkal es novenyekkel. Az epuletek eszmeletlenul szinesek, a szallasadoim haza pl. durva elenk telekomszinu, nagyon tuti hangulata van. Az utcan mindenhol emberek futnak, meg az autopalya mellett is, es a biciklesek szembejonnek az ut szelen a forgalommal, meg a gyorsforgalmin is. Eleg meresz. Nagyon tetszik. Sot, NAGYON TETSZIK :)
Tuesday, March 22, 2011
update
Petra már a szuisszeer gépen ülne, ha az méltóztatna megérkezni Svejcból. Még el se indultam, már kalandok vannak.
pistike a malév gépen után petra a szuiszeeer gépen
akartam keresni valami jó kis idepasszoló Coelho-idézetet nektek, mert frankó lett volna valami fennkölt mondattal kilépni innen. Sajnos a valóság sokkal prózaibb ennél: az utolsó napok rohangálással, idegeskedéssel, hirtelen felvetődött problémák megoldásával, szunnyadó és most előtörő munkahelyi, személyes és mindenféle konfliktusok tisztázásával zajlott. Fogytam 4 kilót az idegességtől, a nemalvástól és nemevéstől, ami miatt most lötyög az összes gatyám.
Nadekérem, mostan felülök mindjárt a nagy svejci acélmadárra és huss! A repülés elég hosszú lesz ahhoz, hogy magamba szálljak, és rákészüljek lelkileg is arra, hogy felérek most végre a nagy hegy tetejére. (uh ez már majdnem coelhós, nem?)
Nadekérem, mostan felülök mindjárt a nagy svejci acélmadárra és huss! A repülés elég hosszú lesz ahhoz, hogy magamba szálljak, és rákészüljek lelkileg is arra, hogy felérek most végre a nagy hegy tetejére. (uh ez már majdnem coelhós, nem?)
Monday, March 07, 2011
irigykeltő post
Buenos Airesben pont odaérek még a könyvhét (ami igazából majdnem könyvhónap) végére. Szerintem majdan veszek még egy bőröndöt, vagy kidobálom az összes ruhámat, hogy beférjen néhány darab. Nem venni semmit sem olyan lenne, mint füldugóval végigülni a Shakira koncertet, csukott szemmel állni a Machu Pichunál, vagy rántott sajtot rendelni az argentin steakhouseban.
Tényleg, ki kér autogramot Vargas Llosától? :)
Tényleg, ki kér autogramot Vargas Llosától? :)
Sunday, March 06, 2011
116 nap
Budapest-Zürich-Sao Paulo-Sao Carlos-Sao Viscente-Santos-Piracicaba-Sao Caetano-Gaurulhos-Sao Paulo-Santiago de Chile-Puerto Montt-Bariloche-Puerto Montt-Valdivia-Santiago de Chile-Buenos Aires-Sao Paulo-Brasilia-Alto Paraiso-Brasilia-Sao Paulo-Zürich-Budapest
ez olyan rám jellemző, nem? ha már csináljuk, csináljuk nagyon!
ez olyan rám jellemző, nem? ha már csináljuk, csináljuk nagyon!
Thursday, March 03, 2011
23 kg
Mi 23 kg?
- 15 üveg szentkirályi
- 230 tábla chilis étcsoki
- egy összecsukható masszázságy
- egy m3 poliuretán habszivacs
- egy vizsla
- egy 7 éves gyerek
meg az én bőröndöm lesz. Fogalmam sincs, hogy mit nem fogok végülis magammal vinni.
- 15 üveg szentkirályi
- 230 tábla chilis étcsoki
- egy összecsukható masszázságy
- egy m3 poliuretán habszivacs
- egy vizsla
- egy 7 éves gyerek
meg az én bőröndöm lesz. Fogalmam sincs, hogy mit nem fogok végülis magammal vinni.
ezt is túléltük
A legnehezebb részen már túl vagyok, megkaptam az oltásokat.
A legutóbbi vérvételnél már a váróban sikerült elájulnom például. Utóbb kiderült, hogy ez egy nagyon jó taktika volt részemről, rögtön jött két helyes ápolófiú, akikbevittek erős karjaikban betessékeltek a szobába, lefektettek egy ágyra, egyet néztem jobbra, egyet balra, aztán már meg is voltunk. Utána még hoztak egy kis meleg ovisteát is. Kifele már a saját lábamon mentem, mondjuk égett is a pofám valamelyest, amikor hallottam, hogy a még mindig a sorban várakozó anyuka még mindig azt magyarázza az ötéves Pannikának, hogy mi történt szegény nénivel.
A mostani oltáson szerencsére nem ájultam el. Az oltóközpont nagyon kis barátságos hely volt - szemüveg nélkül. Tele volt a váró mindenféle brosúrával, és ilyen-olyan színes olvasnivalóval. A sokk akkor ért, amikor előástam a szemüvegemet, és megnéztem, hogy miről szólnak. Mondjuk nem tudom, mi másra számítottam. A kis papírokon a legszörnyűségesebb, halálos harapású/szúrású/marású/nyalású kígyófajok, pókok, hüllők és mindenféle csúszómászók rendkívül részletes leírása tárult a kíváncsi érdeklődők elé, képek nélkül szerencsére, de akkor is. Ezen kívül, a világ legkegyetlenebb, legijesztőbb betegségeiről is voltak kis tájékoztatók, mindenre kiterjedően. Én kitettem volna a tizennyolcas karikát az összesre.
Mire sorra kerültem, úgy éreztem, mintha vagy 7 különös trópusi betegség minden összes létező tünete kijött volna rajtam, elgyöngült lábakkal vonszoltam be magam a doktornőhöz. Kedvesek voltak nagyon, javasoltk néhány oltást, én persze rögtön mindenre kértem. Nem rossz üzletpolitika, kéremszépen. Ha lehetett volna, szerintem a bolygó összes nyavalyája ellen beoltatom magam azonnal, kerül, amibe kerül, fáj, amennyire fáj.
Csak itthon tűnt fel, hogy az összes csúszómászós meg betegséges papír azzal a mondattal kezdődik, hogy hazánkban nem honos/hazánkban nem elterjedt. Lehet, hogy az itthon.hu szponzorálta a szórólapos projektet?
A legutóbbi vérvételnél már a váróban sikerült elájulnom például. Utóbb kiderült, hogy ez egy nagyon jó taktika volt részemről, rögtön jött két helyes ápolófiú, akik
A mostani oltáson szerencsére nem ájultam el. Az oltóközpont nagyon kis barátságos hely volt - szemüveg nélkül. Tele volt a váró mindenféle brosúrával, és ilyen-olyan színes olvasnivalóval. A sokk akkor ért, amikor előástam a szemüvegemet, és megnéztem, hogy miről szólnak. Mondjuk nem tudom, mi másra számítottam. A kis papírokon a legszörnyűségesebb, halálos harapású/szúrású/marású/nyalású kígyófajok, pókok, hüllők és mindenféle csúszómászók rendkívül részletes leírása tárult a kíváncsi érdeklődők elé, képek nélkül szerencsére, de akkor is. Ezen kívül, a világ legkegyetlenebb, legijesztőbb betegségeiről is voltak kis tájékoztatók, mindenre kiterjedően. Én kitettem volna a tizennyolcas karikát az összesre.
Mire sorra kerültem, úgy éreztem, mintha vagy 7 különös trópusi betegség minden összes létező tünete kijött volna rajtam, elgyöngült lábakkal vonszoltam be magam a doktornőhöz. Kedvesek voltak nagyon, javasoltk néhány oltást, én persze rögtön mindenre kértem. Nem rossz üzletpolitika, kéremszépen. Ha lehetett volna, szerintem a bolygó összes nyavalyája ellen beoltatom magam azonnal, kerül, amibe kerül, fáj, amennyire fáj.
Csak itthon tűnt fel, hogy az összes csúszómászós meg betegséges papír azzal a mondattal kezdődik, hogy hazánkban nem honos/hazánkban nem elterjedt. Lehet, hogy az itthon.hu szponzorálta a szórólapos projektet?
igen, ez ugyanaz a blog, csak új kabátkát kapott
Még nem döntöttem el, hogy hogy fogom csinálni. Lehet, hogy két nyelven fogok mindent megírni (ide nektek magyarul, a másikra meg a nemzetközi népnek eszperantóul), aminek nem sok értelmét látom, mert annyira más a két olvasótábor, mintha a nagymamámnak meg 21 éve nem látott, oviskori szerelmemnek akarnám ugyanazt postázni. Valószínűleg az lesz, hogy a másikra minden vackot megírok majd, ami európainak-nemeurópainak egyaránt érdekes az utamról, nektek meg majd szemezek a jó sztorikból, benyomásokból, hangulatokból. Szóval a szokásos várható.
Gondoltam arra is, hogy megemberelem magam, és ebben a pár hónapban átnyargalok egy fogyasztóbarátibb stílusra (hogy ha esetleg olyanok is akarnak olvasni, akik nem (nagyon) ismernek személyesen, hogy ők is értsék, amit érteni kell). De egyrészt már van egy csomó utazós blog, amik közül néhány baromi magasra tette a lécet - pl. ez itt ni, ami egy szuperságos blog, mert a srác okos, érdekes és hasznos dolgokat ír, ráadásul teljesen könnyű, élvezetes stílusban, ésbasszus még jó képeket is csinál hozzá, szóval inkább ezt olvassátok, ha utazósra vágytok, én maradok a személyesebb vonalnál. Másrészt, még az új dizájnt sem sikerült lenyomni a saját torkomon. Át kellett jönnöm az új templétre, mert a régin nem volt egy csomó alkalmazás. Már meg is kaptam, hogy nem túl tökös ez a bugyiszínű háttér, türelem, csak meg kell szoknotok, szoknunk, szoknom. Szoknom, főleg. (Jelentem, nincs visszacsinálásos nyíl, már kerestem én is!)
Gondoltam arra is, hogy megemberelem magam, és ebben a pár hónapban átnyargalok egy fogyasztóbarátibb stílusra (hogy ha esetleg olyanok is akarnak olvasni, akik nem (nagyon) ismernek személyesen, hogy ők is értsék, amit érteni kell). De egyrészt már van egy csomó utazós blog, amik közül néhány baromi magasra tette a lécet - pl. ez itt ni, ami egy szuperságos blog, mert a srác okos, érdekes és hasznos dolgokat ír, ráadásul teljesen könnyű, élvezetes stílusban, ésbasszus még jó képeket is csinál hozzá, szóval inkább ezt olvassátok, ha utazósra vágytok, én maradok a személyesebb vonalnál. Másrészt, még az új dizájnt sem sikerült lenyomni a saját torkomon. Át kellett jönnöm az új templétre, mert a régin nem volt egy csomó alkalmazás. Már meg is kaptam, hogy nem túl tökös ez a bugyiszínű háttér, türelem, csak meg kell szoknotok, szoknunk, szoknom. Szoknom, főleg. (Jelentem, nincs visszacsinálásos nyíl, már kerestem én is!)
Wednesday, March 02, 2011
a legújabb őrültségem
Avagy miért megy egy 25 éves lány az összes spórolt pénzéből Dél-Amerikába? - hosszú hegyi beszéd az álmokról és azok megvalósításának jelentőségéről (aki allergiás az efféle papolásra, kérem, lapozzon!)
a fenti kérdésre a válasz egyszerű: azért, hogy eszperantót tanítson, eszperantó nyelvű előadásokat tartson, önkéntesként brazil szegény gyerekeket gardírozzon. Írhatnám azt is, hogy azért, hogy megvalósítsa az álmait, meg önmagát, sőt, hogy a világot is megváltsa rögtön, de nem írom le, mert nem szeretnék ennyire menő frázisokkal villogni. Pedig lenne benne valami. Na nem ám a világmegváltós részben, hanem az álmosban. Mert mindig is erre vágytam. Titkon, valahol legbelül, a szívem legbelső kis fiókjában őrizgettem ezt az álmot, bármilyen geilnek is hangzik ez így.
Ez az álom mindig is egy elérhetetlen, irreális, sőt, szürreális álomnak tűnt, biztonságos is volt olyan szempontból, hogy bármikor lehetett róla álmodozni annak a veszélye nélkül, hogy bármit is kelljen tenni azért, hogy megvalósuljon. Az ember nagyon akar valamit, de azért annyira mégsem, hogy tegyen érte. Merthogy elérhetetlen. Na ja, egészen addig, amíg komolyan nem gondoljuk. Az emberek nagyon szeretik az efféle kényelmes álmokat, hányan voltunk szerelmesek anno Nick-be a Backstreet Boysból (bár nekem mindig inkább Brian tetszett, na mindegy).
Úgy döntöttem, hogy megpróbálom. Megnézem, hogy mennyire lehetetlen a lehetetlen. Hogy ne érezzem azt majd egyszer, hogy meg se próbáltam. Mert ez a legfontosabb. Hogy legalább megpróbáld.
A program Brazília, Chile, Argentína, majd újra Brazília. 4 hónap. Egyedül. Próbálok majd minél többet írni, de ne számítsatok "megérkeztem Buenos Airesbe, 20 C van, baromi nehéz a bőröndöm, a francba, Santiagóban felejtettem a fogkefémet"-szerű bejegyzésekre. Inkább gondolatok, érzések, benyomások lesznek. A másik blog - az eszperantó nyelvű - valószínűleg sokkal jobban fog pörögni, mert sokkal több barátom van, aki eszperantóul ért, de magyarul nem, mint olyan, aki magyarul ért, de eszperantóul nem. Aki meg egyik nyelven se ért, annak meg jóval egyszerűbb eszperantóul megtanulnia. De majd igyekszem azért ide is írni.
Gyors számvetés:
Van szállásom mindenhol (ingyen, eszperantistáknál), 9 db repülőjegyem, 4 db oltásom (és két k... kegyetlenül fájó karom), 1 db magányosbolygós brazil útikönyvem, 1 db portugál nyelvkönyvem, 1 db lakás- és szobanövénysitterem, 1 db fényképezőm, 2 db halálosan aggódó szülőm, 31 és fél db aggódó barátnőm/barátom/szomszédom/fodrászom.
Nincs 3 hetem indulásig.
Ha nem lenne vérciki, most belekiabálnám a panelszürkeség csendjébe, hogy girápppppááááááá... :D
a fenti kérdésre a válasz egyszerű: azért, hogy eszperantót tanítson, eszperantó nyelvű előadásokat tartson, önkéntesként brazil szegény gyerekeket gardírozzon. Írhatnám azt is, hogy azért, hogy megvalósítsa az álmait, meg önmagát, sőt, hogy a világot is megváltsa rögtön, de nem írom le, mert nem szeretnék ennyire menő frázisokkal villogni. Pedig lenne benne valami. Na nem ám a világmegváltós részben, hanem az álmosban. Mert mindig is erre vágytam. Titkon, valahol legbelül, a szívem legbelső kis fiókjában őrizgettem ezt az álmot, bármilyen geilnek is hangzik ez így.
Ez az álom mindig is egy elérhetetlen, irreális, sőt, szürreális álomnak tűnt, biztonságos is volt olyan szempontból, hogy bármikor lehetett róla álmodozni annak a veszélye nélkül, hogy bármit is kelljen tenni azért, hogy megvalósuljon. Az ember nagyon akar valamit, de azért annyira mégsem, hogy tegyen érte. Merthogy elérhetetlen. Na ja, egészen addig, amíg komolyan nem gondoljuk. Az emberek nagyon szeretik az efféle kényelmes álmokat, hányan voltunk szerelmesek anno Nick-be a Backstreet Boysból (bár nekem mindig inkább Brian tetszett, na mindegy).
Úgy döntöttem, hogy megpróbálom. Megnézem, hogy mennyire lehetetlen a lehetetlen. Hogy ne érezzem azt majd egyszer, hogy meg se próbáltam. Mert ez a legfontosabb. Hogy legalább megpróbáld.
A program Brazília, Chile, Argentína, majd újra Brazília. 4 hónap. Egyedül. Próbálok majd minél többet írni, de ne számítsatok "megérkeztem Buenos Airesbe, 20 C van, baromi nehéz a bőröndöm, a francba, Santiagóban felejtettem a fogkefémet"-szerű bejegyzésekre. Inkább gondolatok, érzések, benyomások lesznek. A másik blog - az eszperantó nyelvű - valószínűleg sokkal jobban fog pörögni, mert sokkal több barátom van, aki eszperantóul ért, de magyarul nem, mint olyan, aki magyarul ért, de eszperantóul nem. Aki meg egyik nyelven se ért, annak meg jóval egyszerűbb eszperantóul megtanulnia. De majd igyekszem azért ide is írni.
Gyors számvetés:
Van szállásom mindenhol (ingyen, eszperantistáknál), 9 db repülőjegyem, 4 db oltásom (és két k... kegyetlenül fájó karom), 1 db magányosbolygós brazil útikönyvem, 1 db portugál nyelvkönyvem, 1 db lakás- és szobanövénysitterem, 1 db fényképezőm, 2 db halálosan aggódó szülőm, 31 és fél db aggódó barátnőm/barátom/szomszédom/fodrászom.
Nincs 3 hetem indulásig.
Ha nem lenne vérciki, most belekiabálnám a panelszürkeség csendjébe, hogy girápppppááááááá... :D
Thursday, November 04, 2010
kevés
attól félek már csak, hogy egy élet nem lesz elég erre...
Wednesday, May 05, 2010
a bőség zavarában
Életem legszörnyűségesebb és legembertpróbálóbb időszaka a felvételi beadási határidő előtti két hét volt gimiben, amikor is ki kellett választani kb. hármat a végtelen számú opció közül. Álmatlan éjszakákat okozott a nagy felelősség terhe, hiszen vagy 72 dolgot tanultam volna szívesen. Végül nagynehezen a nyelvek mellett voksoltam, és kiválasztottam azt a hármat, amit. Utólag homályos emlékeim azt súgják, hogy sorsolással döntöttem el a sorrendet. És mekkora szerencse már, hogy a holland került a harmadik helyre, és hiába vettek fel arra is, nem engedték a három nyelvszak paralell művelését a bölcsek. Pedig micsoda felháborodással kilincseltem annó, ahol tudtam, mert szentül hittem, hogy valami kérelemmel engedik csinálni a három szakot egyszerre.
Óhogy irigylem azokat, akik tudnak dönteni. 2 szoknya közül, 3 szín közül, száz nyelv közül. Óhogy irigylem azokat, akik nem akarnak egyszerre 88 és fél dolgot csinálni, akik nem riadnak fel éjszakánként arra a szörnyű gondolatra, hogy tejóisten, sehol nem vagyok, mert ezt meg ezt meg azt meg amazt még akartam csinálni. Óhogy irigylem azokat, akik ki tudnak választani egy szakmát, és nem kínozza őket a gyötrő tudat, hogy ott van még száz másik, amit meg kéne próbálni.
Nekem legalább 7 élet kéne, mint a macskáknak, hogy mindent megcsinálhassak, amit akarok.
Óhogy irigylem azokat, akik tudnak dönteni. 2 szoknya közül, 3 szín közül, száz nyelv közül. Óhogy irigylem azokat, akik nem akarnak egyszerre 88 és fél dolgot csinálni, akik nem riadnak fel éjszakánként arra a szörnyű gondolatra, hogy tejóisten, sehol nem vagyok, mert ezt meg ezt meg azt meg amazt még akartam csinálni. Óhogy irigylem azokat, akik ki tudnak választani egy szakmát, és nem kínozza őket a gyötrő tudat, hogy ott van még száz másik, amit meg kéne próbálni.
Nekem legalább 7 élet kéne, mint a macskáknak, hogy mindent megcsinálhassak, amit akarok.
Saturday, April 17, 2010
elbölcsészetlenedtem
egy sima fekete nadrággal és egy blúzzal sikerült olyannyira túlöltöznöm mindenkit a tegnapi angoltanárnénis konferanszián, hogy kétszer is hostessnek néztek...
Tuesday, April 13, 2010
Monday, April 12, 2010
Speisekarte
Az jutott eszembe, hogy milyen nemes gesztus lenne részemről felajánlani, hogy megszabadítom néhány étterem étlapjának idegen nyelvű szekcióit az őket elárasztó bosszantó és szánalmas helyesírási/gépelési/fordítási hibáktól. Feltételezem, hogy néhány forintocskával honorálnák is kedvességemet, vagy legalább ingyen ebéddel, desszerttel és/ vagy kávéval. És akkor nem kéne azon bosszankodnom még néhány puccosabb étteremben is állandóan, hogy kinek a(z) fia-lánya/unokahúga/szomszédja/kutyakozmetikusa fordította le a nyomorult étlapot, és miért sajnálták a szegény fordítótól azt a 3 és fél bécsi szeletnyi összeget, amiért normálisan megcsinálta volna.
Na mi van már a világgal,
hogy pénteken még kisszoknyában, harisnyától megszabadított, a la natúr lábakkal kerülgettem a Lánchídon a turistákat, ma meg elő kellett varázsolnom a téli kabátomat, hogy ne fagyjak mirelitté...
Friday, April 09, 2010
fittség
2 hónapja bajlódom egy makacs combsérüléssel.
"ja hát ez várható volt, biztos túledzetted magad. Én csodálkoztam is, hogy 2-3 hónap futás után minek tolsz 25 kilis edzéseket." - mondta a masszőröm, aki nemrég 200 km-t nyomott le 4 nap alatt 4 perces kilikkel, aztán pár napra rá levezetésként futott egy laza vasárnapi 80 km-t.
"ja hát ez várható volt, biztos túledzetted magad. Én csodálkoztam is, hogy 2-3 hónap futás után minek tolsz 25 kilis edzéseket." - mondta a masszőröm, aki nemrég 200 km-t nyomott le 4 nap alatt 4 perces kilikkel, aztán pár napra rá levezetésként futott egy laza vasárnapi 80 km-t.
Thursday, April 08, 2010
Édes anyanyelvünk
Nem szoktam fellázadni az édes anyanyelvünket csúfító anglicizmusok ellen; nem szökik az egekbe a vérnyomásom a különböző prodzsektek, píéjdzsdík vagy vebszájtok hallatára (sőt, a minap még valakinek azt találtam írni, hogy a feladat egy szelet süti volt... eh) nodekérem, igencsak ívesre emelkedett a szemöldököm ma, amikor az egyik rédiouszpotban elhangzott a "Pécs húsztíz" kifejezés...
Monday, April 05, 2010
itt a tavasz
a paripám olyan istentelen kattogást-nyöszörgést-ropogást hallat, hogy még csengetnem sem kell; ijedten, önszántukból rebbennek el előlem a kerékpárúton andalgó balga szerelmesek :)
Friday, March 19, 2010
ennyit az álmokról
Nos, ma egy elegáns borítékban átnyújtottam a fogdokinak a kubai repülőjegyem árát.
szia tavasz, gyere-gyere
gyorsan-gyorsan, amíg meg nem szökik a tavasz megint, elpakolom jól az összes téli csizmát-sapkát-pulcsit, és előveszem a tavaszi szépszínesvidám szoknyákat-cipőket-harisnyákat. Most, hogy a mai nappal varrattalan és bérlettelen lettem, már semmi sem akadályozhat meg abban, hogy újra nyeregbe pattanjak.
Szép-szééép napoknak nézek elébe!
Szép-szééép napoknak nézek elébe!
Saturday, March 13, 2010
Thursday, March 11, 2010
Nyissad szépen jó nagyra a szád, nem bánt a doktor bácsi
Nemrég megtudtam, hogy mennyire különleges ember vagyok. (Kb. pont közvetlenül azután, miután kissé terjengősen kielemeztem egy hozzám közel álló egyednek, hogy mennyire egysíkú, unalmas tucatembernek érzem magam).
Egy 10 évvel ezelőtti balesetben ugyanis sikerült egy olyan sérülést szereznem, amely 10 év elteltével olyanná lett, amely igazából nincs is, csak tankönyvekben. Namármost emiatt a holnapi műtétemen részt vésznek majd szakemberek, hogy ezt jól megtekintsék saját szemükkel is, sőőőt, dokumentálják is before and after.
Nagy büszkeséggel tölt el, hogy szolgálom az orvostudományt. Lehet viszont, hogy ez a fene nagy büszkeség holnap hipp-hopp átalakul valami egészen más érzéssé, amikor majd benne ülök (mit ülök, fekszem) a székben, telenyomnak két mázsa érzéstelenítővel, bedugaszolják a fülem, hogy ne halljam a sok borzalmatos hangot, és bekötik a szemem, hogy ne lássam az eszközöket, amelyekkel megszúrnak, megvágnak, letörnek, levágnak, összevarrnak. persze ha hajlandó leszek kinyitni a szám.
Komolyra fordítva a szót, a holnapi röpke 4 azaz négy (igen, nééégy) órás műtétem alatt, miközben végrehajtanak rajtam majd minden olyant, amit mások szörnyűséges horrorfilmekben láttak eddig csak, miközben én éberen figyelem/hallom/látom/szagolom a történteket, igyekszem majd arra gondolni jó erősen, hogy azért akkor 10 éve (és utána 2 évvel) iszonyatosan kurva nagy mázlim volt, hogy nem haltam meg/bénultam le/vakultam meg/szakadt le a karom/lett agykárosulásom és-vagy maradandó seb az arcomon, merthát hogy az is lehetett volna, mindkétszer. Szóval kussoljak és nyissam nagyra a szám. (És basszus, vegyek már egy rohadt bukót).
Egy 10 évvel ezelőtti balesetben ugyanis sikerült egy olyan sérülést szereznem, amely 10 év elteltével olyanná lett, amely igazából nincs is, csak tankönyvekben. Namármost emiatt a holnapi műtétemen részt vésznek majd szakemberek, hogy ezt jól megtekintsék saját szemükkel is, sőőőt, dokumentálják is before and after.
Nagy büszkeséggel tölt el, hogy szolgálom az orvostudományt. Lehet viszont, hogy ez a fene nagy büszkeség holnap hipp-hopp átalakul valami egészen más érzéssé, amikor majd benne ülök (mit ülök, fekszem) a székben, telenyomnak két mázsa érzéstelenítővel, bedugaszolják a fülem, hogy ne halljam a sok borzalmatos hangot, és bekötik a szemem, hogy ne lássam az eszközöket, amelyekkel megszúrnak, megvágnak, letörnek, levágnak, összevarrnak. persze ha hajlandó leszek kinyitni a szám.
Komolyra fordítva a szót, a holnapi röpke 4 azaz négy (igen, nééégy) órás műtétem alatt, miközben végrehajtanak rajtam majd minden olyant, amit mások szörnyűséges horrorfilmekben láttak eddig csak, miközben én éberen figyelem/hallom/látom/szagolom a történteket, igyekszem majd arra gondolni jó erősen, hogy azért akkor 10 éve (és utána 2 évvel) iszonyatosan kurva nagy mázlim volt, hogy nem haltam meg/bénultam le/vakultam meg/szakadt le a karom/lett agykárosulásom és-vagy maradandó seb az arcomon, merthát hogy az is lehetett volna, mindkétszer. Szóval kussoljak és nyissam nagyra a szám. (És basszus, vegyek már egy rohadt bukót).
Tuesday, March 09, 2010
I LOVE BP
A tavasz közeledtével minden évben ráébredek arra, hogy milyen mocskosul szép is Budapest.
Ilyenkor mindig eszembe jut, hogy milyen jó volt a sok év vágyódás után felköltözni végre, megismerni apránként a város millió arcát. Sose felejtem el az első pár hónapot, amikor azt a játékot játszottam, hogy minden nap átsétáltam valamelyik hídon, attól függően, hogy éppen merre akadt dolgom (persze legtöbbször véletlenül éppen a Szabadság hídon, amit nemes egyszerűséggel "az én hidamnak" nevezek azóta, mióta valamikor régen egy egész álló napig vakartam róla a graffityket - valami jópofa kezdeményezés keretein belül).
A várost akkor kezdtem el igazán megszeretni, amikor pár éve elkezdtem biciklivel közlekedni, és kezdtem megismerni mindent egy új szemszögből. Minden sokkal színesebb és izgalmasabb azóta. (most jöhetne akár az is, hogy üljetek biciklire ti is, és vegyetek villogót meg fejlámpát meg bukót. ja, meg úúú lakatot.)
Ilyenkor mindig eszembe jut, hogy milyen jó volt a sok év vágyódás után felköltözni végre, megismerni apránként a város millió arcát. Sose felejtem el az első pár hónapot, amikor azt a játékot játszottam, hogy minden nap átsétáltam valamelyik hídon, attól függően, hogy éppen merre akadt dolgom (persze legtöbbször véletlenül éppen a Szabadság hídon, amit nemes egyszerűséggel "az én hidamnak" nevezek azóta, mióta valamikor régen egy egész álló napig vakartam róla a graffityket - valami jópofa kezdeményezés keretein belül).
A várost akkor kezdtem el igazán megszeretni, amikor pár éve elkezdtem biciklivel közlekedni, és kezdtem megismerni mindent egy új szemszögből. Minden sokkal színesebb és izgalmasabb azóta. (most jöhetne akár az is, hogy üljetek biciklire ti is, és vegyetek villogót meg fejlámpát meg bukót. ja, meg úúú lakatot.)
Thursday, March 04, 2010
au chomage
Nahát, azt hittem, hogy legalább valamiféle ürességérzetem lesz, mint általában akkor, amikor valami régebb óta tartó folyamat megszakad, anélkül, hogy valami új és izgató kezdődne helyette. De nem.
Mostanában eléggé elkényelmesedtem, hihetetlenül hosszú ideig képes vagyok benne maradni nyilvánvalóan szar helyzetekben. Ebben két (amúgy eléggé előnyös) tulajdonságom van a segítségemre; a meggyőző és a kompromisszumkötő képességem, amelyeket nagy hatékonysággal használok saját magam ellen.
Így aztán most rendkívül büszke vagyok magamra, hogy megtettem azt, amit hosszú hónapok óta meg kellett volna már tennem, és visszatértem oda, ahonnan újra látszik a horizont.
Mostanában eléggé elkényelmesedtem, hihetetlenül hosszú ideig képes vagyok benne maradni nyilvánvalóan szar helyzetekben. Ebben két (amúgy eléggé előnyös) tulajdonságom van a segítségemre; a meggyőző és a kompromisszumkötő képességem, amelyeket nagy hatékonysággal használok saját magam ellen.
Így aztán most rendkívül büszke vagyok magamra, hogy megtettem azt, amit hosszú hónapok óta meg kellett volna már tennem, és visszatértem oda, ahonnan újra látszik a horizont.
Wednesday, March 03, 2010
idenekemazoroszlántis-hangulatban vagyok
Még nincs is egy napja, hogy újra szabad vagyok, de máris annyi plusz energiám támadt, hogy legszívesebben már holnap indulnék egy sátortáboros kirándulásra a Himalájára. :) Annyi de annyi tervem és ötletem van, hogy vagy két napba tellene összeírni őket! Mindent akarok! Most azonnal!
Friday, February 26, 2010
Akik élnek, azok délnek mennek
Szeged, belváros 2010.
egy éjjelnappali kirakatán nagy matricabetűkkel: Parkolójegy kapható
egy éjjelnappali kirakatán nagy matricabetűkkel: Parkolójegy kapható
Friday, February 19, 2010
most már jó lenne nekiállni
Mennyire kell elkeseredettnek lennem ahhoz, hogy beleírjam a leendő témavezetőmnek (?) írott email bármelyik mondatának közepébe az "i-need-you" szókapcsolatot?
eh, siralmas, hogy kerek 3 évvel a cím és a kutatási terv leadása után még mindig ott tartok csupán, hogy kerítenem kell egy negyedik témavezetőt is, aki nem hagy el/nem gondolja meg magát/másfél éven belül válaszol a neki írt üzenetekre.
eh, siralmas, hogy kerek 3 évvel a cím és a kutatási terv leadása után még mindig ott tartok csupán, hogy kerítenem kell egy negyedik témavezetőt is, aki nem hagy el/nem gondolja meg magát/másfél éven belül válaszol a neki írt üzenetekre.
Wednesday, February 17, 2010
parlez-vous
Már bánom, hogy a szalag mellett lehúzott 10 hónapom alatt nem üzemeltettem (külön) blogot az irodába befutó telefonhívásokról.
A mai:
A hölgyet valószínűleg igencsak meglephette a teljes nevem borzasztóan bonyolult hangzása a vonal túlsó feléről, merthogy köszönés és etcetera helyett válasz gyanánt csak a keresztnevem + 5 kérdőjel hagyta el a száját. Amikor megkérdeztem franciául, hogy miben tudok a segítségére lenni, akkor kb. 1 egész percébe tellett, amíg rájött, hogy melyik bolygón is van. Közben vihogott ezerrel, és azt kérdezgette, hogy honnan jöttem rá, hogy fhanszia. (na vajon honnan...). Amikor végre úgy tűnt, hogy összeszedi magát, és kiderül, hogy miért is telefonált, akkor megkérdezte franciául (!), hogy nem baj-e, ha inkább angolul beszélünk, mert őt nagyon meglepte, hogy tudok franciául. Kb. 3 mondatig el is jutott angolul, amikoris belezavarodott csöppet, és megkérdezte, hogy beszélek-e franciául, merthogy inkább úgy mondaná akkor.
A mai:
A hölgyet valószínűleg igencsak meglephette a teljes nevem borzasztóan bonyolult hangzása a vonal túlsó feléről, merthogy köszönés és etcetera helyett válasz gyanánt csak a keresztnevem + 5 kérdőjel hagyta el a száját. Amikor megkérdeztem franciául, hogy miben tudok a segítségére lenni, akkor kb. 1 egész percébe tellett, amíg rájött, hogy melyik bolygón is van. Közben vihogott ezerrel, és azt kérdezgette, hogy honnan jöttem rá, hogy fhanszia. (na vajon honnan...). Amikor végre úgy tűnt, hogy összeszedi magát, és kiderül, hogy miért is telefonált, akkor megkérdezte franciául (!), hogy nem baj-e, ha inkább angolul beszélünk, mert őt nagyon meglepte, hogy tudok franciául. Kb. 3 mondatig el is jutott angolul, amikoris belezavarodott csöppet, és megkérdezte, hogy beszélek-e franciául, merthogy inkább úgy mondaná akkor.
Sunday, February 14, 2010
tűzoltó, katona, űrhajós
Gimis koromban sokáig nemzetközi jogász akartam lenni, aztán rájöttem, hogy tutira elpatkolnék a jogi egyetemen a sokéves folyamatos magolástól.
Aztán sztyuvi akartam lenni, merthogy ők szépek és sok nyelven beszélnek (na és az akkori barátom pilótának tanult), de aztán megfigyeltem, hogy nem is mind szép, és általában ott kimerül a nyelvtudásuk, hogy képesek 2-3 nyelven megkérdezni, hogy dájet kóók vagy orindzs dzsúsz-e. (ja, a srác is 2 év után otthagyta az aerospace engineeringet)
Utána nagykövet akartam lenni :), na ez csak addig tartott, amíg rá nem ébresztettek, hogy ennek van egy icipici köze a politikához.
Volt még sok egyéb, pl. rádiós műsorvezető, esküvőszervező, tankönyvíró, idegenvezető és cukrász. Most momentán csak kettő játszik, a konferenciatolmács és a mezei nyelvtanár.
Aztán sztyuvi akartam lenni, merthogy ők szépek és sok nyelven beszélnek (na és az akkori barátom pilótának tanult), de aztán megfigyeltem, hogy nem is mind szép, és általában ott kimerül a nyelvtudásuk, hogy képesek 2-3 nyelven megkérdezni, hogy dájet kóók vagy orindzs dzsúsz-e. (ja, a srác is 2 év után otthagyta az aerospace engineeringet)
Utána nagykövet akartam lenni :), na ez csak addig tartott, amíg rá nem ébresztettek, hogy ennek van egy icipici köze a politikához.
Volt még sok egyéb, pl. rádiós műsorvezető, esküvőszervező, tankönyvíró, idegenvezető és cukrász. Most momentán csak kettő játszik, a konferenciatolmács és a mezei nyelvtanár.
fordítva
Ha másra nem is volt jó az elmúlt egy év, legalább arra rájöttem, hogy mit nem szeretnék csinálni.
Ma egy újabb lehetőséget húztam ki; tutira nem leszek fordító. Képtelen lennék azzal órákat tölteni, hogy egy stílustalan, magyarul is nehezen értelmezhető szövegen addig gyötrődjem, amíg nem lesz belőle valami fogyasztható idegen nyelvű dolog - aminek persze alig valami köze az eredeti minősíthetetlen vacakhoz.
A műfordítással meg az a bajom, hogy ahhoz az abszolút legjobbnak kéne lenni (ami nekem ugye nem sok mindenben ment mostanában), mert szarul vagy kicsit jól lefordítani rohadt jó dolgokat azért mégis elég kicseszés. Ami meg eleve nem rohadt jó, ahhoz meg kár lenne hozzányúlni.
Szóval ez is kiesik.
Ma egy újabb lehetőséget húztam ki; tutira nem leszek fordító. Képtelen lennék azzal órákat tölteni, hogy egy stílustalan, magyarul is nehezen értelmezhető szövegen addig gyötrődjem, amíg nem lesz belőle valami fogyasztható idegen nyelvű dolog - aminek persze alig valami köze az eredeti minősíthetetlen vacakhoz.
A műfordítással meg az a bajom, hogy ahhoz az abszolút legjobbnak kéne lenni (ami nekem ugye nem sok mindenben ment mostanában), mert szarul vagy kicsit jól lefordítani rohadt jó dolgokat azért mégis elég kicseszés. Ami meg eleve nem rohadt jó, ahhoz meg kár lenne hozzányúlni.
Szóval ez is kiesik.
Saturday, February 13, 2010
az internet csapdája
Szóval az van, hogy a napom jelentős része mostanában azzal telik, hogy ilyen-olyan okból, ilyen-olyan formában beszámolok arról, hogy mi van. Az edzésonlányon minden nap 32 és fél sorban kifejtett leírások pl. a 20kiliaszigetenkurvahidegben-ről, naponta/óránként változó érzelmi és gondolati helyzetjelentés a gtalk-on, valamivel ritkábban ugyanez a fb-on, és újabban akár azümmön is lehetne, de az már tényleg túlzás lenne. Főleg, hogy a főnököm is elvárja, hogy 10 percenként dokumentáljam, hogy éppen mivel mennyi időt foglalkozom. Eh, az lesz a vége, hogy a gtalk-ra kiírom, hogy éppen edzésnaplót írok, az edzésnaplóba beleírom, hogy nem volt időm edzeni, mert egész nap a fb-on lógtam, a fb-on sajnálkozva a világ tudtára adom, hogy munka helyett beszámolókat írtam a főnökömnek egész nap, a főnökömnek meg azt mondom, hogy az internetes marketing lehetőségeit próbálom kiaknázni. Ésbasszus a végén összegzem az egészet még a blogomban is. eh
Nem lesz ez így jó.
Nem lesz ez így jó.
Tuesday, December 23, 2008
grincs vagyok
Készülődöm a karácsonyra. Az ajándékok már mind be vannak csomagolva, az ünnepi menü hozzávalóit rég megvettem, és mivel sem szakdolgozatokat írni, sem takarítani nincs kedvem, szemüvegek után kutatok a neten. Ja igen, mert szemüveges leszek. Újabb örömhír, mely bizonyára elősegíti majd a "Vidám és boldog karácsonyunk lesz idén is" tradicionális műsorszám kiteljesedését.
Wednesday, December 10, 2008
what's cookin'
Ki kéne már találnom, hogy mit akarok, mert ezt nem.
Elég furcsa, hogy 18 évesen biztosabb voltam mindenben, mint most. Lépésről lépésre megterveztem akkor az életemet legalább 35 éves koromig. Egyik kockát raktam a másikra, és szép magas tornyot építettem belőle. Tisztán láttam magam előtt a jövőt; a terveimet, a vágyaimat, a félelmeimet.
Most elúszni látszik az egész. Úgy érzem magam, mint aki eltervezi, hogy főz egy isteni spaghettit, összeír egy kilométer hosszú listát a hozzávalókról, de a boltban kiderül, hogy nem lehet tésztát kapni. Mit tesz hát? Elkezd bolyongani, idekap-odakap, de képtelen egy új receptet összeeszkábálni az agyában. Végül vesz egy mirelit pizzát.
Hát pontosan ettől félek. Hogy egy mirelit pizza lesz az életem.
Elég furcsa, hogy 18 évesen biztosabb voltam mindenben, mint most. Lépésről lépésre megterveztem akkor az életemet legalább 35 éves koromig. Egyik kockát raktam a másikra, és szép magas tornyot építettem belőle. Tisztán láttam magam előtt a jövőt; a terveimet, a vágyaimat, a félelmeimet.
Most elúszni látszik az egész. Úgy érzem magam, mint aki eltervezi, hogy főz egy isteni spaghettit, összeír egy kilométer hosszú listát a hozzávalókról, de a boltban kiderül, hogy nem lehet tésztát kapni. Mit tesz hát? Elkezd bolyongani, idekap-odakap, de képtelen egy új receptet összeeszkábálni az agyában. Végül vesz egy mirelit pizzát.
Hát pontosan ettől félek. Hogy egy mirelit pizza lesz az életem.
Sunday, November 30, 2008
a jóságról
Én szóltam előre, de ti annyira akartátok.
Legjobb lenne mindent magasról, de ez nálam sosem működött. Inkább kiírom magamból, amolyan terápiás jelleggel, aztán vagy jobb lesz, vagy nem.
Mostanában tudatosan kényszerítem az agyam a pozitív gondolkodásra, aminek eredményeképpen a közönség számára elviselhetőbb, kedvesebb, megértőbb, szeretetteljesebb, kiegyensúlyozottabb lettem, belül meg halmozom a sok mellékterméket, ami lassan ellep mindent, és nem tudom, mi lesz, ha egyszer kiömlik az egész keserűség és gyűlölet. Szóval nem nekem való ez az erőltetett jókislány imázs, mert valljuk be, nem megy. De sajnos a közönség nem sokat törődik az én lelki tusámmal, úgyhogy marad az őszintétlen idétlenkedés. Legyetek jók, ha tudtok, a többi nem számít.
Legjobb lenne mindent magasról, de ez nálam sosem működött. Inkább kiírom magamból, amolyan terápiás jelleggel, aztán vagy jobb lesz, vagy nem.
Mostanában tudatosan kényszerítem az agyam a pozitív gondolkodásra, aminek eredményeképpen a közönség számára elviselhetőbb, kedvesebb, megértőbb, szeretetteljesebb, kiegyensúlyozottabb lettem, belül meg halmozom a sok mellékterméket, ami lassan ellep mindent, és nem tudom, mi lesz, ha egyszer kiömlik az egész keserűség és gyűlölet. Szóval nem nekem való ez az erőltetett jókislány imázs, mert valljuk be, nem megy. De sajnos a közönség nem sokat törődik az én lelki tusámmal, úgyhogy marad az őszintétlen idétlenkedés. Legyetek jók, ha tudtok, a többi nem számít.
Tuesday, May 27, 2008
Lakásfelújítás 1.
ha törhetetlen, távirányítóval működtethető, mélyéjkék, elvis presley mintás ajtót keresnék... de nem. Csak egy sima, beltéri faajtó kellene, optimális esetben 20.000 Ft-on innen, mondjuk Budapesten vagy legalább Pest megyében, és basszus, nincs. Hiába pásztazza lankadó tekintetem az internet végtelen mezőit, nincs és nincs és nincs.
Monday, May 26, 2008
a fészkes fene
Fényévente jelentkezem. (egyáltalán van olyan, aki még olvas?)
Írnék gyakrabban, többet, szellemesebbet, sírósabbat, átérzőset, pironkodósat, ha lenne például több magányos órám, magánéleti problémám, egésznap képernőelőttülősinternetenszörfölős munkahelyem. De szerencsére ezek (most, ideiglenesen, ideig-óráig) nincsenek, ami miatt egyfelől hippihurrá, másfelől :(((((( merthogy nincsen blog, és amúgy sincsenek magasröptű gondolataim.
Szóval fészket építünk, készülünk egy önálló, szép életre néha türelmetlenül, néha fáradtan, néha ingerülten, néha kiabálósan, néha veszekszősen, de akkoris sok sok szeretettel és izgalommal. Hát ennyi van.
Írnék gyakrabban, többet, szellemesebbet, sírósabbat, átérzőset, pironkodósat, ha lenne például több magányos órám, magánéleti problémám, egésznap képernőelőttülősinternetenszörfölős munkahelyem. De szerencsére ezek (most, ideiglenesen, ideig-óráig) nincsenek, ami miatt egyfelől hippihurrá, másfelől :(((((( merthogy nincsen blog, és amúgy sincsenek magasröptű gondolataim.
Szóval fészket építünk, készülünk egy önálló, szép életre néha türelmetlenül, néha fáradtan, néha ingerülten, néha kiabálósan, néha veszekszősen, de akkoris sok sok szeretettel és izgalommal. Hát ennyi van.
Monday, March 17, 2008
keringő
Félig elolvasott könyvek tucatjait hagyjuk magunk után, mindig azzal az unalmas ígérettel, hogy ha lesz időnk, elolvassuk. Aztán persze sosincs. Nem kifogásként mondom, de a heti 3-4 mű nem egy emészthető mennyiség.
Talán emiatt is van bennem ez a sok kétely. Egymásba olvadó, elmosódó művek tömkelege keringőzik bennem; Juanok, don Carlosok, Ernestók Josefinákkal, tía Rosákkal és Lolákkal. Körbe-körbe, és én lassan beleszédülök az egészbe.
Talán emiatt is van bennem ez a sok kétely. Egymásba olvadó, elmosódó művek tömkelege keringőzik bennem; Juanok, don Carlosok, Ernestók Josefinákkal, tía Rosákkal és Lolákkal. Körbe-körbe, és én lassan beleszédülök az egészbe.
Sunday, March 09, 2008
referendum
Ma szavaznak.
Én is szavazok: igennel arra, hogy megszüntessék-e már ezt a siralmas időt, nemmel arra, hogy van-e 25.000 fölösleges pénzem arra, hogy vegyek tavaszi szipőt.
Én is szavazok: igennel arra, hogy megszüntessék-e már ezt a siralmas időt, nemmel arra, hogy van-e 25.000 fölösleges pénzem arra, hogy vegyek tavaszi szipőt.
Thursday, March 06, 2008
megint
alszik a blogom, mélyen, lábujjhegyen jár a lelkem a szobában.
várok türelmesen, derüljön ki, aminek ki kell derülnie.
zsúfoltak a napok, minden résbe kerül lassan valami, amíg végül az utolsó szabad félórácska is értelmet kap. Ottkint, távol tőle és a világunktól, halovány, tétova bohóckodással próbálom jóvá tenni az életem ellen elkövetett legnagyobb hibát.
miért nem mondta senki, hogy nem kell ezt ennyire komolyan venni??
várok türelmesen, derüljön ki, aminek ki kell derülnie.
zsúfoltak a napok, minden résbe kerül lassan valami, amíg végül az utolsó szabad félórácska is értelmet kap. Ottkint, távol tőle és a világunktól, halovány, tétova bohóckodással próbálom jóvá tenni az életem ellen elkövetett legnagyobb hibát.
miért nem mondta senki, hogy nem kell ezt ennyire komolyan venni??
Friday, October 26, 2007
színekkel
Lassan, szinte észrevétlenül lopózott be az álmaimba. Nem tudom, hogy hol és mikor kezdődött, de egyre erősebben érzem, hogy nem vágyom már semmire sem nélküle. Szükségem van rá, hogy színeskrétával újraszínezze a régi kopott álmokat, és új álmok sziluettjeit rajzolja a fehér falakra.
Thursday, October 04, 2007
arc-en-ciel
The soul would have no rainbow if the eyes had no tears.
Monday, August 13, 2007
dobozos
Újra dobozokban az életem.
Valamiért nagyon fáj újra és újra összecsomagolni mindent, vinni magammal azt, amit a pillanat fontosnak ítél, és magam után hagyni minden mást.
Annyi mindent szeretnék elmondani neki még mielőtt indulok, de már nincs idő. Szeretnék kimondani mindent, amit valószínűleg úgyis lát a szememben minden reggel, amikor velem ébred fel. Szeretnék megint szivárványt varázsolni neki a háza fölé, de hiába esik az eső, ha a nap nem süt ki.
Valamiért nagyon fáj újra és újra összecsomagolni mindent, vinni magammal azt, amit a pillanat fontosnak ítél, és magam után hagyni minden mást.
Annyi mindent szeretnék elmondani neki még mielőtt indulok, de már nincs idő. Szeretnék kimondani mindent, amit valószínűleg úgyis lát a szememben minden reggel, amikor velem ébred fel. Szeretnék megint szivárványt varázsolni neki a háza fölé, de hiába esik az eső, ha a nap nem süt ki.
bölcsész-e vagyok
olyannyira bölcsész vagyok, hogy még az üres sörösüvegeket is libris zacskóban viszem vissza... ejj
Thursday, August 09, 2007
Faun
Fürkészve néz rám a vastag keretes szemüveg mögül. Én zavartan a falon lógó plakátokat kémlelem. Nem jut eszembe a film címe magyarul.
- A faun labirintusára kérek egy jegyet. - mondom végül, és elmosolyodom a gondolatra, hogy majdnem azt mondtam, hogy az Egy faun délutánjára.
- Egyet?- kérdezi zavartan. Kancsal.
Persze, hogy egyet. Nyilván arra gondol, hogy vajon minek jön egy magamfajta lány hétköznap este egyedül moziba.
Végtelen hosszú időbe telik, amíg kinyomtatja a jegyet, és visszaad az ezresemből.
- A faun labirintusára kérek egy jegyet. - mondom végül, és elmosolyodom a gondolatra, hogy majdnem azt mondtam, hogy az Egy faun délutánjára.
- Egyet?- kérdezi zavartan. Kancsal.
Persze, hogy egyet. Nyilván arra gondol, hogy vajon minek jön egy magamfajta lány hétköznap este egyedül moziba.
Végtelen hosszú időbe telik, amíg kinyomtatja a jegyet, és visszaad az ezresemből.
me gustan los aviones
Sovány vigasz ManuChao-ra hűtőt pucolni, és bőgve énekelni, hogy welcometoTijuana...
Ne nézzétek meg A faun labirintusát. Egyedül, egy nehéz nap után semmiképpen sem. És ha egyszer már elkövettétek azt a hibát, hogy ilyesmire adtátok a fejeteket, hát legalább ne Amelie filmzene cd-t hallgassatok hazafele.
Ne nézzétek meg A faun labirintusát. Egyedül, egy nehéz nap után semmiképpen sem. És ha egyszer már elkövettétek azt a hibát, hogy ilyesmire adtátok a fejeteket, hát legalább ne Amelie filmzene cd-t hallgassatok hazafele.
Subscribe to:
Posts (Atom)