Nemrég megtudtam, hogy mennyire különleges ember vagyok. (Kb. pont közvetlenül azután, miután kissé terjengősen kielemeztem egy hozzám közel álló egyednek, hogy mennyire egysíkú, unalmas tucatembernek érzem magam).
Egy 10 évvel ezelőtti balesetben ugyanis sikerült egy olyan sérülést szereznem, amely 10 év elteltével olyanná lett, amely igazából nincs is, csak tankönyvekben. Namármost emiatt a holnapi műtétemen részt vésznek majd szakemberek, hogy ezt jól megtekintsék saját szemükkel is, sőőőt, dokumentálják is before and after.
Nagy büszkeséggel tölt el, hogy szolgálom az orvostudományt. Lehet viszont, hogy ez a fene nagy büszkeség holnap hipp-hopp átalakul valami egészen más érzéssé, amikor majd benne ülök (mit ülök, fekszem) a székben, telenyomnak két mázsa érzéstelenítővel, bedugaszolják a fülem, hogy ne halljam a sok borzalmatos hangot, és bekötik a szemem, hogy ne lássam az eszközöket, amelyekkel megszúrnak, megvágnak, letörnek, levágnak, összevarrnak. persze ha hajlandó leszek kinyitni a szám.
Komolyra fordítva a szót, a holnapi röpke 4 azaz négy (igen, nééégy) órás műtétem alatt, miközben végrehajtanak rajtam majd minden olyant, amit mások szörnyűséges horrorfilmekben láttak eddig csak, miközben én éberen figyelem/hallom/látom/szagolom a történteket, igyekszem majd arra gondolni jó erősen, hogy azért akkor 10 éve (és utána 2 évvel) iszonyatosan kurva nagy mázlim volt, hogy nem haltam meg/bénultam le/vakultam meg/szakadt le a karom/lett agykárosulásom és-vagy maradandó seb az arcomon, merthát hogy az is lehetett volna, mindkétszer. Szóval kussoljak és nyissam nagyra a szám. (És basszus, vegyek már egy rohadt bukót).
No comments:
Post a Comment