alszik a blogom, mélyen, lábujjhegyen jár a lelkem a szobában.
várok türelmesen, derüljön ki, aminek ki kell derülnie.
zsúfoltak a napok, minden résbe kerül lassan valami, amíg végül az utolsó szabad félórácska is értelmet kap. Ottkint, távol tőle és a világunktól, halovány, tétova bohóckodással próbálom jóvá tenni az életem ellen elkövetett legnagyobb hibát.
miért nem mondta senki, hogy nem kell ezt ennyire komolyan venni??
No comments:
Post a Comment