Saturday, April 30, 2011
Vegre
Itt vagyok Buenos Airesben, hihetetlen erzes. Ennyi evnyi koborlas utan megerkeztem vegre. Es sokkal sokkal olyanabb, mint amilyennek kepzeltem!
Wednesday, April 27, 2011
Avagy miért ne vegyetek utazási irodában repülőjegyeket
Nahát élek még, csak kicsit sűrűsödött a program, meg problémamegoldok éjjel-nappal. Valdivia nagyon nagyon jó volt, a család mindenféle programot szervezett nekem, mindenfélét ettünk-ittunk, kirándultunk, eveztem. Olyan puhány lettem, 30 perc evezés után olyan izomlázam lett, hogy másnap a fogmosáshoz se bírtam felemelni a karom, hát nem igazán vagyok karizmatikus (ez valami Hofi-poén volt, nem? vagy irigyhónaljmirigy, eh). Majd lesznek képek meg leírás meg minden. Majd.
Utána Concepciónban voltam másfél napot (most indulok mindjárt Santiagóba), ez az a város, amit ledöntött a földrengés tavaly, írok erről is mindenképpen, amint levegőhöz jutok.
Repülőjegy ügyben az van, hogy egy hét huzavona után hétfőn jött az email a magyaroktól, hogy valóban szar van a palacsintában (elnézést, a dolog borzasztóságát figyelembe véve ez egy enyhe kifejezés, tényleg, gyerekek meg úgyse olvassák a blogot), és tényleg nincsenek meg a jegyek. Namármost mivel Húsvétkor megáll az élet, és a hétfői munkaszüneti nap után további 4 nap szükséges általában ahhoz, hogy az alkalmazottak magukhoz térjenek, azért gondolom kedden ezért nem jött válasz, de már a szerdai munkanap oroszlánrésze is tovaszállt kis hazánkban, én meg itt lógok a levegőben szilárd, emészthető infók nélkül.
Valami kavar volt, állítólag ki kellett cserélni anno a Sao Paulo-Santiago jegyemet, és akkor sikerült valahogyan eltüntetni a repjegy többi részét, tehát a PM-Santi, Santi-Buenos Aires, Buenos Aires - Sao Paulo, SP-Brasilia részeket, és bele se merek gondolni, de lehet, hogy a SP-Budapestet is. Ez egy csöppet érzékenyen érint, mivel 5 éven át spórolt pénzem van a jegyekben. Állítólag vannak innen buszok Buenos Airesbe, nem is olyan drágán, 35 óra utazással, de nem tudom, hogy Budapestre felé járnak-e. Sanda gyanúm, hogy nem.
Plusz az is bosszant, hogy megvetették velem ezt a csomó repjegyet otthon, mondván, hogy itt életveszélyes ilyen szőkén (nem az értelmi képességeimre célozván ezzel) buszozgatni, ami úgy baromság, ahogy van, mert a buszok sokkal jobbak, gyorsabbak, kényelmesebbek, biztonságosabbak, mint otthon, egy rakat pénzt tudtam volna megspórolni, a kilókról nem is beszélve. Ja, merthogy jobban figyelek a kilóimra, mint Kate Moss, mivelhogy 23,5 kg-val érkeztem a megengedett 23 kg helyett, ezért azóta csak olyan dolgokat engedtem magamnak megvenni, amit magamon (értsd a testemen) tudok szállítani, mert a bőröndöm fullkilós.
Grrrrrrrrrrr!
Utána Concepciónban voltam másfél napot (most indulok mindjárt Santiagóba), ez az a város, amit ledöntött a földrengés tavaly, írok erről is mindenképpen, amint levegőhöz jutok.
Repülőjegy ügyben az van, hogy egy hét huzavona után hétfőn jött az email a magyaroktól, hogy valóban szar van a palacsintában (elnézést, a dolog borzasztóságát figyelembe véve ez egy enyhe kifejezés, tényleg, gyerekek meg úgyse olvassák a blogot), és tényleg nincsenek meg a jegyek. Namármost mivel Húsvétkor megáll az élet, és a hétfői munkaszüneti nap után további 4 nap szükséges általában ahhoz, hogy az alkalmazottak magukhoz térjenek, azért gondolom kedden ezért nem jött válasz, de már a szerdai munkanap oroszlánrésze is tovaszállt kis hazánkban, én meg itt lógok a levegőben szilárd, emészthető infók nélkül.
Valami kavar volt, állítólag ki kellett cserélni anno a Sao Paulo-Santiago jegyemet, és akkor sikerült valahogyan eltüntetni a repjegy többi részét, tehát a PM-Santi, Santi-Buenos Aires, Buenos Aires - Sao Paulo, SP-Brasilia részeket, és bele se merek gondolni, de lehet, hogy a SP-Budapestet is. Ez egy csöppet érzékenyen érint, mivel 5 éven át spórolt pénzem van a jegyekben. Állítólag vannak innen buszok Buenos Airesbe, nem is olyan drágán, 35 óra utazással, de nem tudom, hogy Budapestre felé járnak-e. Sanda gyanúm, hogy nem.
Plusz az is bosszant, hogy megvetették velem ezt a csomó repjegyet otthon, mondván, hogy itt életveszélyes ilyen szőkén (nem az értelmi képességeimre célozván ezzel) buszozgatni, ami úgy baromság, ahogy van, mert a buszok sokkal jobbak, gyorsabbak, kényelmesebbek, biztonságosabbak, mint otthon, egy rakat pénzt tudtam volna megspórolni, a kilókról nem is beszélve. Ja, merthogy jobban figyelek a kilóimra, mint Kate Moss, mivelhogy 23,5 kg-val érkeztem a megengedett 23 kg helyett, ezért azóta csak olyan dolgokat engedtem magamnak megvenni, amit magamon (értsd a testemen) tudok szállítani, mert a bőröndöm fullkilós.
Grrrrrrrrrrr!
Friday, April 22, 2011
az élet szép, sálálá sálálá
Tegnap voltam végre futni (először, amióta Dél-Amerikában vagyok), ami felettébb jótékony hatással volt (főként) a lelki egyensúlyomra, mert az elmúlt pár napban igencsak elanyátlanodtam. Cudar világ van a világ ezen felében. Ma akkora vihar volt, hogy mire reggel felkeltem, kidöntötte a szél a bejárat elé a ház előtti fát, az elektromos áram eltűnt egész napra (!!!), és úgy szakadt az eső, hogy szinte az utca másik oldalára nem lehetett átlátni. Az időzítés mondjuk nem rossz, második napja fáj annyira a fejem, hogy az őrület határán vagyok, tegnap konkrétan egy egész napot ágyban töltöttem szinte, és fájdalmamban a tapétát kapartam. A két áthányt éjszaka után megfordult a fejemben, hogy szólok a háziaknak, hátha tényleg van valami bajom, nem csak a szokásos, de mire hazajöttek délután, ivó- és evőképes állapotba kerültem, így aztán letettem arról, hogy fölöslegesen megrémítsem őket, és inkább nem szóltam.
Mivel áram híján se internet, se számítógép, se villany, se semmi nem volt ma egész nap, így gondoltam délután, hogy bemegyek a városba fényképezni (merthogy múltkor nem vittem a kártyát a gépbe...), ami egy felettébb okos ötlet volt, főként normális cipő és esőkabát nélkül. A kocsiból néztem, hogy az emberek mind esernyő nélkül mászkálnak az esőben, aminek rögvest megértettem az okát, amint kiszálltam, ugyanis olyan irdatlan szél fújt, hogy alig bírtam megállni a lábaimon. Persze azért elszambáztam a szabadtéri halpiacig, amit a csodás idő tiszteletére néhány ponyvával betakargattak. Alatta ugyan nem esett az eső, de olyan istentelen erővel rázta a szél a ponyvákat a fejünk fölött, hogy halálfélelmem volt.
Most tudtam meg, hogy 1 órája kb. volt a közelben egy 4.7-es erősségű földrengés. Pont a földrengésekről dumáltunk este, és még gondoltam is, hogy olyan gyakran fordulnak elő, hogyha mázlim van, még pont belekóstolhatok egybe. Nagyon rákattantam a témára, és egy csomót kérdezősködtem, hogy mit kell csinálni, meg milyen érzés, meg, hogy a kicsiket honnan lehet felismerni. Azt mondták, hogy a nagyon piciknél kicsit szédül az ember, és hányingere van.
Hogy további kalandok is legyenek, az is kiderült, hogy nincsenek érvényes repülőjegyeim, merthogy állítólag a magyar irodában valamit rosszul cseréltek ki, és a chileiek szerint elúszott az összes meglévő jegyem, szóval még az is elképzelhető, hogy itt maradok, na az lesz csak igazán izgi.
Mivel áram híján se internet, se számítógép, se villany, se semmi nem volt ma egész nap, így gondoltam délután, hogy bemegyek a városba fényképezni (merthogy múltkor nem vittem a kártyát a gépbe...), ami egy felettébb okos ötlet volt, főként normális cipő és esőkabát nélkül. A kocsiból néztem, hogy az emberek mind esernyő nélkül mászkálnak az esőben, aminek rögvest megértettem az okát, amint kiszálltam, ugyanis olyan irdatlan szél fújt, hogy alig bírtam megállni a lábaimon. Persze azért elszambáztam a szabadtéri halpiacig, amit a csodás idő tiszteletére néhány ponyvával betakargattak. Alatta ugyan nem esett az eső, de olyan istentelen erővel rázta a szél a ponyvákat a fejünk fölött, hogy halálfélelmem volt.
Most tudtam meg, hogy 1 órája kb. volt a közelben egy 4.7-es erősségű földrengés. Pont a földrengésekről dumáltunk este, és még gondoltam is, hogy olyan gyakran fordulnak elő, hogyha mázlim van, még pont belekóstolhatok egybe. Nagyon rákattantam a témára, és egy csomót kérdezősködtem, hogy mit kell csinálni, meg milyen érzés, meg, hogy a kicsiket honnan lehet felismerni. Azt mondták, hogy a nagyon piciknél kicsit szédül az ember, és hányingere van.
Hogy további kalandok is legyenek, az is kiderült, hogy nincsenek érvényes repülőjegyeim, merthogy állítólag a magyar irodában valamit rosszul cseréltek ki, és a chileiek szerint elúszott az összes meglévő jegyem, szóval még az is elképzelhető, hogy itt maradok, na az lesz csak igazán izgi.
Wednesday, April 20, 2011
viva la vida locaaa
12 évet kellett várnom arra, hogy újra lássam ricky martint képernyőn! Wow!! Csak hogy irigykedjetek, olyan országban vagyok, ahol a boltokban és utcán lady gaga helyett ricky martin, juanes és shakiraaa szól. Tegnap este néztük az itteni csajokkal a top10-et az mtv-n, és mind a 10 dal táncolható zene volt!! :))))))) egy pár amerikai importzene volt azért, de feliratozták a szöveget spanyolul. (más kérdés, hogy nem tudom hánynak a szövegét volt érdemes lefordítani...)
JÁTÉK!!!!
Aki először kitalálja, hogy mi látszik a képen, az vendégem otthon egy pohár bármire, amikor (khm, ha) hazamegyek. Tippelni a bejegyzés alatt kommentelve lehet (a commentre kattintván)!
és akkor nézzük a piszkos anyagiakat
Kis kitérő az árakról. (Brazíliában soha nem vettem semmit képeslapokon kívül, ezért nem figyeltem az árakat, és amúgy is olyan bonyolult lett volna átszámolnom, hogy nem fárasztottam az agyam fölösleges matematikai műveletekkel). Amikor először láttam árakat, megörültem rögtön, mert minden kb. olyannak tűnt, mint nálunk. Igazából ha pontosan annyi lett volna minden forintban is mint pesóban, akkor se panaszkodtam volna, akkor kb egy középmagas budapesti árfekvés lett volna. Amikor kiderült, hogy 1 forint kb. 3 pesót ér, nagyot csodálkoztam, mert harmadolva az árakat bizony minden eléggé barátinak tűnt rögtön (habár az ittenieknek így is drága minden.)
Néhány példa. A szállóban kb. 3000 Ft-ot fizettem egy éjszakáért reggelivel együtt. A puccos étteremben egy sült lazac (akkora volt, mint a tenyerem kétszer) és egy pohár bor borravalóval együtt kevesebbe került, mint 2300 Ft. (inkább nem számolom át bigmacre) Egy négyórás buszozás (majd nézek hozzá kilométert) kb. 1000 Ft szupi emeletes busszal. A gyümölcsök-zöldségek nevetségesen olcsóak, ha az árak forintot jelölnének, akkor is nagyon olcsó volna, harmadáron meg egyenesen hihetetlen. (a gyümölcsök kilónkénti ára 100-200 Ft körül mozog).
Na és akkor egy csipet nyelvészkedés
Öröm itt a spanyolt használni. Az emberek türelmesek és kedvesek, valamint értékelik azt, hogy idejövök a világ másik felén lévő furcsanevű országból, és Cervantes ékes nyelvén szólok hozzájuk. Megtudtam, hogy a turisták nagy része amúgy angolszász országokból jön, és max egy joszojámerrrikánou-ig megy a társalgás, ami mellett, valljuk be, azért labdába tudok rúgni. Hogy ne hassak teljesen úgy, mintha most léptem volna ki a Nieblából, igyekszem kicsit leharapni a szóvégi s-eket és kicsit andalúzosra venni a figurát.
Már egész köteg chilei szlenget és tipikus szót tudok, amik között vannak egészen viccesek és érdekesek is. A fizet igére például a cancelar-t használják, ami az anyaországban, és egyébként több nyelven (lásd angol) a törölni, nullázni szót jelenti. Nem kicsit néztem értetlenül, amikor a buszsofőr negyedszer próbálta meg elmagyarázni, hogy a jegyet leszálláskor kell töröltetnem.
Aztán. Chilében a sztenderd ismerkedő kérdések között legelöl szerepel mindig, hogy van-e pasim (ez kb. olyan, mint Brazíliában a focicsapatos kérdés, tehát mindenki megkérdezi, kortól, nemtől és társadalmi hozzátartozástól függetlenül.) Namármost. Itt nagyon kifinomult rendszer van a szerelmi kapcsolatok kifejezésére, külön szavak vannak a vőlegényre (komoly kapcsolat) – novio, a pasira (lazább kapcsolat) – pololo és a már alakuló, de még nem hivatalos kapcsolatra (amit speciel elfelejtettem, de majd beírom, ha megtudom.)
Bénázás Chiloe szigetén
Az elmúlt másfél napot egy Chiloe nevű szigeten töltöttem, ami nagyon aranyos volt. Nagyon élveztem a függetlenséget, egy kis szállóban szálltam meg, és érkezés után rögtön meg is ragadtam az alkalmat, hogy elmenjek egy étterembe. Sikerült egy elég jó helyre beülnöm, nagyon vonzó volt az étlap, kb. 5 oldalnyi tengeri izével (ahogy megfejtettem a nevek alapján, minden volt, ami a tengerben megtalálható, a Titanic roncsait leszámítva), 5 oldalnyi mindenféle döglött szárazföldi állat húsával, 2 oldalnyi olasz kajával és néhány zöldséges izével, meg persze 1 oldalnyi különféle szendviccsel.
Vacsora és némi bóklászás után visszatértem a szállóba, ahol nem bírtam kinyitni a szobám ajtaját. (A kulcsok örök ellenségeim, van, hogy a saját lakásom zárait se tudom kinyitni…) A hostelfiú kedves volt, rögtön segített, és elmagyarázta, hogy ne fordítsam rá kétszer, mert akkor bezony beragad a zár. Ez el is jutott a szőke agyamig, még eszemben is volt éjjel, amikor lefekvés előtt kimentem fogat mosni. A probléma akkor kezdődött, amikor visszatérve a csukott ajtó előtt konstatáltam, hogy fogalmam sincs merre kell fordítani, hogy nyíljon. És persze hogy a másik irányba próbáltam, így ügyesen blokkoltam a zárat. Átfutott egy pár nem éppen vidám gondolat az agyamon, egy pólóban és egy bugyiban álltam a folyosón, egy fogkefével és egy fogkrémmel a kezemben. Mivel az erőszakoskodás nem enyhítette meg a zár szívét, csak álltam, és próbáltam valami viccesre gondolni, hogy elűzzem a közelgő pánikfelhőket, aztán a poén kedvéért párszor elismételtem, hogy szezám tárulj, amire csodák csodájára ki is tárult… a hátam mögött lévő ajtó, ahonnan röhögve előjött a hosteles fiúka. Persze éjjelre már nem mertem magamra zárni az átkozott ajtót, így aztán betettem a párnám alá az útlevelemet és a bankkártyáimat, és szegény laptopomat magamhoz ölelve aludtam.
Másnap átmentem busszal egy másik városkába, meg elmentem fotózni a vízbe épített, falábakon ácsorgó házakat, ami persze nem ment, mert ahhoz, hogy látszódjon valami, a tenger közepén kellett volna csücsülnöm egy csini csónakban. Képeket itt találtok. Délután előadást tartottam az eszperantóról a helyi kultúrházban egy marok nagyon lelkes résztvevőnek – spanyolul!!! Nagyon szuper érzés volt, azt hiszem, lassan eljutok arra a szintre, hogy elhiggyem, hogy tudok azért spanyolul. (Tudom, mindig ez a rohadt kishitűség, idén karácsonyra majd kérek egy kis önbizalmat).
Monday, April 18, 2011
Egy jó tanács máskonnektorú országba utazóknak
NE csak egy darab átalakítót vegyetek (vagy legalább vigyetek mellé egy elosztót). (az már egy új sztori lesz, hogy amit hoztam, ráadásul használhatatlan volt, mindaddig, amíg le nem fűrészeltünk róla pár fölösleges műanyagizét, hogy be lehessen dugni rendesen, amit be kell, merthogy először azt se lehetett.)
Nem kis kihívást jelent mindent mindig feltöltött állapotban tartanom, pedig nincs sok áramzabáló vackom. Mindösszesen egy laptop, egy telefon, egy zümmögős fogkefe, egy fényképezős aksi, és néhány tölthető elem (amit jogom van tölthető elemnek, és nem aksinak hívni, mert nő vagyok - és még szőke is). Namármost, a laptop 7 óránként, a telefon 48 óránként, a fogkefe kb. 200 óránként, a fényképezős aksi és az elemek abszolúte random módon igényelnek töltést, tehát a játék nem olyan egyszerű ám, mintahogy azt a nyájas olvasó (meg én először) gondolná.
Így néha övönaluli döntésekre kényszerülök, avagy telefon vs fényképező, laptop vs fogkefe, mp3-lejátszó vs fényképező, merthogy egy lukban csak egyet lehet tölteni.
Nem kis kihívást jelent mindent mindig feltöltött állapotban tartanom, pedig nincs sok áramzabáló vackom. Mindösszesen egy laptop, egy telefon, egy zümmögős fogkefe, egy fényképezős aksi, és néhány tölthető elem (amit jogom van tölthető elemnek, és nem aksinak hívni, mert nő vagyok - és még szőke is). Namármost, a laptop 7 óránként, a telefon 48 óránként, a fogkefe kb. 200 óránként, a fényképezős aksi és az elemek abszolúte random módon igényelnek töltést, tehát a játék nem olyan egyszerű ám, mintahogy azt a nyájas olvasó (meg én először) gondolná.
Így néha övönaluli döntésekre kényszerülök, avagy telefon vs fényképező, laptop vs fogkefe, mp3-lejátszó vs fényképező, merthogy egy lukban csak egyet lehet tölteni.
képek!!
Anyának meglepi, lettek végre képek! (egy hónapja mondogatja, hogy legyenek) Ha lesz sok sok időm beteszek utólag is képeket, hadd örüljetek!
La isla de Chiloe, Castro
Közben továbbálltam, jelenleg Chiloe szigetén vagyok, Castro-ban, délután érkeztem busszal és naaagy komppal. A városka közepén dobott le a busz, nagyon megörültem, mert az utcanév stimmelt, a szálló a 965-ös szám alatt található. Na mármost a busz a 654-nél tett ki. Fel is kötöttem a gatyámat rögtön, hogy órákat fogok battyogni, amíg lesétálok röpke 300 házat, amikor is 3 perc séta után már a 800-asok közepén jártam, és kb. 5 perccel később már a szálló előtt voltam. Még nem jöttem rá, hogy milyen logika alapján követik egymást a házszámok, az emelkedő sorrenden kívül, de holnap feltétlenül utánajárok. Gyerekkoromban imádtam a sorozatos logikai feladatokat, életemben az első jelszó, amit kitaláltam az iskolai számítógépes rendszerhez a Fibonacci szó volt. :)
Saturday, April 16, 2011
Hétvégére hazajött a családbeli két lány, akik más városokban tanulnak egyetemen, így rögtön lett társaságom, és máris megtanultam egy rakat szlenget. A kisebbik lány szociológiát tanul, és éppen valami kutatást kell csinálnia, így elkísértem a város másik felébe, ahol interjúkat kellett készítenie az utca emberével a várost érintő szociális problémákról. Először egy sztk-ba mentünk, aztán egy nyugdíjas klubba, végül a nyugdíjas klub vezetőjének a lakására. Az emberek nagyon aranyosak voltak, mindenhol simán dumáltak velünk 20 perceket. Az időseket alig értettem, de a fiatalabbakat kb 70%-ban. Volt egy nő, aki nemrég költözött Santiagóból, ő szinte cervantesi spanyolt beszélt, neki minden szavát értettem.
Nagyon örülök, hogy nem csak a csini, turistáknak való részeket láttam, hanem a valódi arcát is a városnak, azt, ahogy az egyszerű emberek élnek. Egetrengető szegénység nincs, inkább egyszerűség. Képek itt.
Amúgy már teljesen megszoktam az itteni spanyolt, kicsit hasonlít az andalúzra, csak valamivel elegánsabb. A s-eket nem ejtik, helyette aspiración van (ehhpanyol), de nagyon hamar megszoktam.
Nagyon örülök, hogy nem csak a csini, turistáknak való részeket láttam, hanem a valódi arcát is a városnak, azt, ahogy az egyszerű emberek élnek. Egetrengető szegénység nincs, inkább egyszerűség. Képek itt.
Amúgy már teljesen megszoktam az itteni spanyolt, kicsit hasonlít az andalúzra, csak valamivel elegánsabb. A s-eket nem ejtik, helyette aspiración van (ehhpanyol), de nagyon hamar megszoktam.
Itt ebben a blogban olvastam, hogy Chilében igencsak hideg van (a blogíró azt írja valahol, hogy soha sehol nem fázott annyit, mint itt), és mivel a vendéglátóim is többször kihangsúlyozták ezt, el is hoztam szépen a kabátomat, meg a télinek ugyan nem nevezhető félcipőmet, de gondoltam, hogy ha otthon ezekben kihúztam az egész telet hóval és tömérdek mínuszokkal, itt sem fogok megfagyni. Hát tévedtem.
Az utcán nem is fázom, de a házban irgalmatlan hideg van. Ja, merthogy fűtés, az nincs. A konyhában van egy kb 70 centi magas kandallószerű izé, amin főznek, és ez melegíti a kétszintes házat. Félméteres körzetében még csak el van az ember, de a ház többi részén kb. 12 C van konstans. Ebből következőleg mindent felveszek állandóan, amit hoztam (a kabátot leszámítva, mert az azért ciki lenne), de így is hideg van. (Andalúziában tapasztaltam hasonlót, ahol a fűtésről mint olyanról sosem hallottak, habár már 15 C-ban úgy vacognak, mint a vadászkutyák, és képesek egy 30x30 centis hősugárzóval fűteni egész nap a szobát... bele se gondolok, mennyi energiát elpazarolva...). Na nem gondoltam, hogy ilyen hamar visszasírom a 26 C-os panelteleket.
Az utcán nem is fázom, de a házban irgalmatlan hideg van. Ja, merthogy fűtés, az nincs. A konyhában van egy kb 70 centi magas kandallószerű izé, amin főznek, és ez melegíti a kétszintes házat. Félméteres körzetében még csak el van az ember, de a ház többi részén kb. 12 C van konstans. Ebből következőleg mindent felveszek állandóan, amit hoztam (a kabátot leszámítva, mert az azért ciki lenne), de így is hideg van. (Andalúziában tapasztaltam hasonlót, ahol a fűtésről mint olyanról sosem hallottak, habár már 15 C-ban úgy vacognak, mint a vadászkutyák, és képesek egy 30x30 centis hősugárzóval fűteni egész nap a szobát... bele se gondolok, mennyi energiát elpazarolva...). Na nem gondoltam, hogy ilyen hamar visszasírom a 26 C-os panelteleket.
Friday, April 15, 2011
Thursday, April 14, 2011
egyetemen
Ma egy igazi előadást tartottam nyelvszakos diákoknak, ami nekik kötelező, tanrendi óra volt. Én eszperantóul beszéltem, a vendéglátóm fordított mindent spanyolra, hogy hallják egy kicsit a nyelvet. Utána a kérdésekre spanyolul válaszoltam, ami annyira tetszett nekik, hogy külön megtapsolták az összes választ, és utána többen odajöttek, hogy milyen aranyosan és jól beszélek. (remélem azért, hogy nem fogják azt hinni, hogy minden gringó ilyen béndzsán beszél spanyolul, mint én...) Nagy sikerünk volt, a kb. 120 diákból 54-en rögtön fel is iratkoztak egy esetlegesen induló ingyenes tanfolyamra.
A családnál, ahol vagyok, teljesen szabadon engednek, amit rettenetesen élvezek, nagyon hiányzott egy kis önálló mozgolódás már. Tegnap elmentem a szomszéd városba, Puerto Varasba busszal. (Kb olyannal, mint a kék busz a fotón). A buszozás nagyon jó pofa volt, a busz akkor indul a végállomásról, amikor kb. megtelik, és megáll mindenhol, ahol az emberek kérik. Sőt, a semmi közepén is többször megálltunk, mert a sofőr meglátta, hogy vannak bóklászó emberek a kis földutakon, és megvártuk őket. A két végállomáson ül egy pasi kissámlin a megállóban, és húzza a strigulákat, hogy hányan utaznak a buszokon. Meg is sajnáltam szegény sofőröket, biztos így ellenőrzik őket, hogy ne tegyenek zsebre a pénzből.
A kisváros nagyon szép volt, tiszta svejci hangulatom volt (nem tudom, miért van mindenhol svejci hangulatom). Egy gyönyörű tó partján van a kisváros, ami olyan tisztavízű, hogy látni lehet a köveket az alján. Az utcák nagyon rendezettek, nagyon szépek a házak. Rögtön levágtam, hogy turista paradicsomról van szó, mert csak kávézók és helyi dolgokat áruló boltok voltak mindenhol, és voltak angol kiírások az éttermeknél. Az egyik kávézónál még az is ki volt írva, hogy wifi, oda direkt nem mentem be, mert tele volt gringókkal. Aztán persze fele annyiért ittam egy félreeső helyen forrócsokit (ami egyébként tényleg csípős volt egy kicsit, életemben nem ittam ilyen finomat sehol), és még egy palacsintát is adtak hozzá. A svejcies életérzést tovább fokozta, hogy az étlapon észrevettem a Torte és a Kuchen szavakat is, utóbb kiderült, hogy a germánus befolyás miatt sok a német édesség ebben a régióban. A kis félreeső helyen én voltam az egyetlen vendég, így jól ki is faggattak, sőt még wifit is találtam, amiről a tulajdonos hölgy azt se tudta, hogy mi, és vagy 10 percembe került megszerezni a jelszót, ami 3 telefonálás után sikerült csak.
A kisváros nagyon szép volt, tiszta svejci hangulatom volt (nem tudom, miért van mindenhol svejci hangulatom). Egy gyönyörű tó partján van a kisváros, ami olyan tisztavízű, hogy látni lehet a köveket az alján. Az utcák nagyon rendezettek, nagyon szépek a házak. Rögtön levágtam, hogy turista paradicsomról van szó, mert csak kávézók és helyi dolgokat áruló boltok voltak mindenhol, és voltak angol kiírások az éttermeknél. Az egyik kávézónál még az is ki volt írva, hogy wifi, oda direkt nem mentem be, mert tele volt gringókkal. Aztán persze fele annyiért ittam egy félreeső helyen forrócsokit (ami egyébként tényleg csípős volt egy kicsit, életemben nem ittam ilyen finomat sehol), és még egy palacsintát is adtak hozzá. A svejcies életérzést tovább fokozta, hogy az étlapon észrevettem a Torte és a Kuchen szavakat is, utóbb kiderült, hogy a germánus befolyás miatt sok a német édesség ebben a régióban. A kis félreeső helyen én voltam az egyetlen vendég, így jól ki is faggattak, sőt még wifit is találtam, amiről a tulajdonos hölgy azt se tudta, hogy mi, és vagy 10 percembe került megszerezni a jelszót, ami 3 telefonálás után sikerült csak.
Tuesday, April 12, 2011
ja azt meg majdnem elfelejtettem,
hogy találtam a könyvesboltban Márai könyveket!!!! Eszter hagyatéka, és naplók! haha, pedig most tényleg a világ másik felén vagyok!
Puerto Montt, Chile 2
Az a szégyen ért, hogy Pablo Neruda hazájában beleszerettem Mario Benedettibe.
Egy könyvesboltban találtam rá, és azon nyomban a földön ülve végigolvastam egy egész verseskötetet, azóta nem bírok szabadulni. Gyorsan el is határoztam, hogy átugrom Montevideoba Buenos Airesből, egy kis sétahajózásnyira van a kettő egymástól ugyanis. (Benedettit persze tanultuk az egyetemen is, de engem sosem közelített meg. Először azt hittem, hogy olasz, és sehogy se értettem, hogy minek tanulunk olasz költőket is. Aztán később rájöttem, hogy az argentinek nagy részének olasz neve van, ezért nyilvánvalónak tartottam, hogy ő is argentin, így amikor kiderült, hogy uruguayi, vérig sértve éreztem magam, nem beszélve arról, hogy akkor már olyan szerelmes voltam Cortazar egész pályaművébe, hogy bezárkóztam mindenfajta iromány elől, ami nem argentin. Hiba volt, na.)
Szóval a városnézésre szánt 3 és fél órából egyet egy könyvesboltban töltöttem, a maradékot meg az utcákon bolyongva, illetve a tengernél ülve. Puerto Montt pici város, csak 200.000 lakosa van. A belváros nem volt olyan izgi, mindenütt bankok, bóvliárusok, és kóbor kutyák voltak. Wifi sehol nincs, ami elég furcsa, mert Budapesten már a nyilvános vécékben is fogható a zindex, van viszont minden sarkon kettő internetelde meg külföldre-telefonálda, ami világvárosokban teljesen rendben van (a sok bevándorló miatt), de itt rajtam kívül nem sok külföldi van szerintem.
Nagyon sok kocsit láttam cirkálni, amik először taxiknak tűntek, aztán láttam, hogy mindegyiknek száma és fix útvonala van (mint a buszoknak). Kiderült, hogy ez itt tömegközlekedési alternatíva, colectivónak hívják, és valóban, szinte buszokként működnek az autók, adott irányokban közlekednek. Először jónak tűnt az ötlet, aztán láttam, hogy milyen kaotikussá teszi a közlekedést, ugyanis össze-vissza megállnak mindenhol.
A chilei sofőrök rendkívül udvariasak, rögtön megállnak a zebránál (ami tulajdonképpen nem is zebra, inkább ló, mert csíkok csak nagyon ritkán vannak). Brazíliában a gyalogos közlekedés egy horror volt, mert ott az autók nemhogy nem állnak meg, de nem is lassítanak a zebráknál, akkor sem, ha gyerekkel vagy. Így aztán ott a gyalogosok mindig futnak a zebrákon, mondjuk a brazilok amúgy is nagyon sportosak.
Szuper helyem van a családnál, nagyon jól érzem magam. Abszolút szabadságot élvezek, oda megyek és akkor, amikor akarok, ami nagyon klassz most. Nagyon finom, húsmentes, sokzöldséges kaja van, rengeteg avokadót eszünk!
Fotók itt!!
Egy könyvesboltban találtam rá, és azon nyomban a földön ülve végigolvastam egy egész verseskötetet, azóta nem bírok szabadulni. Gyorsan el is határoztam, hogy átugrom Montevideoba Buenos Airesből, egy kis sétahajózásnyira van a kettő egymástól ugyanis. (Benedettit persze tanultuk az egyetemen is, de engem sosem közelített meg. Először azt hittem, hogy olasz, és sehogy se értettem, hogy minek tanulunk olasz költőket is. Aztán később rájöttem, hogy az argentinek nagy részének olasz neve van, ezért nyilvánvalónak tartottam, hogy ő is argentin, így amikor kiderült, hogy uruguayi, vérig sértve éreztem magam, nem beszélve arról, hogy akkor már olyan szerelmes voltam Cortazar egész pályaművébe, hogy bezárkóztam mindenfajta iromány elől, ami nem argentin. Hiba volt, na.)
Szóval a városnézésre szánt 3 és fél órából egyet egy könyvesboltban töltöttem, a maradékot meg az utcákon bolyongva, illetve a tengernél ülve. Puerto Montt pici város, csak 200.000 lakosa van. A belváros nem volt olyan izgi, mindenütt bankok, bóvliárusok, és kóbor kutyák voltak. Wifi sehol nincs, ami elég furcsa, mert Budapesten már a nyilvános vécékben is fogható a zindex, van viszont minden sarkon kettő internetelde meg külföldre-telefonálda, ami világvárosokban teljesen rendben van (a sok bevándorló miatt), de itt rajtam kívül nem sok külföldi van szerintem.
Nagyon sok kocsit láttam cirkálni, amik először taxiknak tűntek, aztán láttam, hogy mindegyiknek száma és fix útvonala van (mint a buszoknak). Kiderült, hogy ez itt tömegközlekedési alternatíva, colectivónak hívják, és valóban, szinte buszokként működnek az autók, adott irányokban közlekednek. Először jónak tűnt az ötlet, aztán láttam, hogy milyen kaotikussá teszi a közlekedést, ugyanis össze-vissza megállnak mindenhol.
A chilei sofőrök rendkívül udvariasak, rögtön megállnak a zebránál (ami tulajdonképpen nem is zebra, inkább ló, mert csíkok csak nagyon ritkán vannak). Brazíliában a gyalogos közlekedés egy horror volt, mert ott az autók nemhogy nem állnak meg, de nem is lassítanak a zebráknál, akkor sem, ha gyerekkel vagy. Így aztán ott a gyalogosok mindig futnak a zebrákon, mondjuk a brazilok amúgy is nagyon sportosak.
Szuper helyem van a családnál, nagyon jól érzem magam. Abszolút szabadságot élvezek, oda megyek és akkor, amikor akarok, ami nagyon klassz most. Nagyon finom, húsmentes, sokzöldséges kaja van, rengeteg avokadót eszünk!
Fotók itt!!
Monday, April 11, 2011
Megérkeztem végre Latin-Amerikába. Khm. A spanyol ajkú Latin-Amerikába. Chile lenyűgöző. Wow, wow és wow. Olyan csodaszép hófedte hegycsúcsokat láttam a gépből, kis türkizkék tavacskákkal, hogy teljesen meghatódtam. Santiagóban kellett átszállnom, ahol rögtön szembesültem azzal, hogy a brazil portugált jobban értem egyelőre, mint a chilei spanyolt (ami egyébként iszonyat gyors, bármit is tanultunk az egyetemen arról, hogy a dél-amerikai spanyol lassabb, mint az európai). Amikor megérkeztek a bőröndök a szalagra, beeresztettek közénk 4-5 kutyát, akik végigszagolták a csomagokat is, és minket is. Nagyon aranyosak voltak, bár megsimogatni nem mertem őket, nehogy lecsukjanak köztisztviselő ellen elkövetett szexuális zaklatás miatt.
Az emberek nagyon nagyon mások (hiába mondták, hogy nem fogok kilógni a szőke fejemmel). Atyaég, itt mindenkinek fekete szeme van, de az az igazi feketefekete, nem is láttam eddig ilyet. Kicsi ázsiaias beütés is jellemzi az arcvonásokat, ami nagyon egzotikussá teszi őket. Hmmm.
Santiagóban a reptéren olyannyira európainak néztek, hogy rögtön le is akartak húzni. Ki kellett vennem a bőröndömet, és újra becsekkolni. Egy szimpatikus fiatalember rögtön mellém szegődött, és végigkísért a fél reptéren. Már éppen gondoltam, hogy milyen rendes, amikor persze tartotta a markát egy kis apróért. Mondta, hogy bármilyen pénzt elfogad, én persze röhögve adtam (volna) neki egy húszast (mármint forintot), mondván, egyenesen Budapestről jövök, de az nem tetszett neki, és megkaptam, hogy ese no sirve para nada. : ))))
Az emberek nagyon nagyon mások (hiába mondták, hogy nem fogok kilógni a szőke fejemmel). Atyaég, itt mindenkinek fekete szeme van, de az az igazi feketefekete, nem is láttam eddig ilyet. Kicsi ázsiaias beütés is jellemzi az arcvonásokat, ami nagyon egzotikussá teszi őket. Hmmm.
Santiagóban a reptéren olyannyira európainak néztek, hogy rögtön le is akartak húzni. Ki kellett vennem a bőröndömet, és újra becsekkolni. Egy szimpatikus fiatalember rögtön mellém szegődött, és végigkísért a fél reptéren. Már éppen gondoltam, hogy milyen rendes, amikor persze tartotta a markát egy kis apróért. Mondta, hogy bármilyen pénzt elfogad, én persze röhögve adtam (volna) neki egy húszast (mármint forintot), mondván, egyenesen Budapestről jövök, de az nem tetszett neki, és megkaptam, hogy ese no sirve para nada. : ))))
Sunday, April 10, 2011
egy kis matek
Brazíliai látogatás számokban
18 nap
9 város
7 vendéglátó család
16 előadás/nyelvóra
521 résztvevő
18 nap
9 város
7 vendéglátó család
16 előadás/nyelvóra
521 résztvevő
ciki
A 19. napomat töltöm Brazíliában, és még nem táncoltam. Egyszer sem. Egy kicsit sem. Azt hiszem, megöregedtem.
Saturday, April 09, 2011
milyen jó világa is van annak, aki a Kolosy tér mellett lakik...
Utolsó este elmentünk étterembe. Amióta itt vagyok, majdnem 3 hete, minden egyes nap húst ettem rizzsel és babbal, valamint háromszor pizzát és kétszer lasagnet. Amikor kérdezték, hogy pizzériába mennék-e vagy japán kajáldába, nem is volt kérdés.
Nahát a sushizda nagy élmény volt. Szegény Okuyama san biztos beharakirizett volna, ha látta volna, hogy milyen itt egy japcsi étterem. Szerintem a plazmatévén kívül semmi sem volt igazi japán, max a pénztáros fiú, de az is csak félig. Nyers salátalevelekkel és paradicsommal indítottunk. Hát izé, mégcsak nem is algával. Én utána ragaszkodtam a halas makikhoz, úgy gondoltam, azzal nem lehet mellényúlni. Hát tévedtem. Itt a lazac helyett valami lazacpép volt benne, a wasabi olyan gyenge volt, hogy nagykanállal mértem, és édes málnaszószt tettek rá szójaszósz helyett. Ettünk még ezen kívül rántott halat is.
Ja, és senki nem tud rendesen enni pálcikával, ezért kést és villát adnak. Haha, én persze pálcikával próbálkoztam, aki volt már velem sushizni, tudja, hogy ez mekkora show műsor. De megjött az önbizalmam itt a brazilok között, és olyannyira megügyesedtem, hogy a végén a rántott halat is pálcikával ettem meg.
Nahát a sushizda nagy élmény volt. Szegény Okuyama san biztos beharakirizett volna, ha látta volna, hogy milyen itt egy japcsi étterem. Szerintem a plazmatévén kívül semmi sem volt igazi japán, max a pénztáros fiú, de az is csak félig. Nyers salátalevelekkel és paradicsommal indítottunk. Hát izé, mégcsak nem is algával. Én utána ragaszkodtam a halas makikhoz, úgy gondoltam, azzal nem lehet mellényúlni. Hát tévedtem. Itt a lazac helyett valami lazacpép volt benne, a wasabi olyan gyenge volt, hogy nagykanállal mértem, és édes málnaszószt tettek rá szójaszósz helyett. Ettünk még ezen kívül rántott halat is.
Ja, és senki nem tud rendesen enni pálcikával, ezért kést és villát adnak. Haha, én persze pálcikával próbálkoztam, aki volt már velem sushizni, tudja, hogy ez mekkora show műsor. De megjött az önbizalmam itt a brazilok között, és olyannyira megügyesedtem, hogy a végén a rántott halat is pálcikával ettem meg.
offroad
2 napot töltöttem a civilizációtól fényévekre egy kis farmon a semmi közepén, ahol térerő egyáltalán nem volt, internet pedig csak néha néha, olyan gyenge jellel, hogy a gmail csak csökkentett üzemmódban volt használható, skype egyáltalán nem. És ha jött egy nagyobb felhő, eltűnt az internet.
Egyébként nagyon szép hegyi vidék volt, vörösfölddel, mindenfelé legelő lovakkal és tehenekkel, trópusi növényzettel. Kicsit olyan volt, mint egy jurassic parkban forgatott milka reklám. Be is lelkesültem, hogy végre futhatok reggelente (merthogy az eddigi helyeken sehol sem engedtek ki egyedül az utcára), de aztán hamar meggondoltam magam, amikor kiderült, hogy bazi sok kígyó van a kertben. Elmesélték, hogy a teraszon rendszeresen megjelennek, és a házibácsi meg szokta fogni őket, hogy bevigye egy intézetbe, ahol kígyómarás elleni vakcinákat állítanak elő. Be is mutatták, hogy egy nagy kampós bottal hogyan kell kígyót fogni, sőt a vödröt is láttam, amiben a bácsi szállítani szokta őket, gyakran buszon, Sao Pauloban a metrón. Na nem is ülök többé vödrös emberek mellé a metrón, az fix. Éjszaka meg majdnem szívinfarktust kaptam, amikor ráléptem a táskám szíjára.
Két előadásom volt, egyiken rekordlétszámú publikum vett részt, 83 embert számoltunk.
Egyébként nagyon szép hegyi vidék volt, vörösfölddel, mindenfelé legelő lovakkal és tehenekkel, trópusi növényzettel. Kicsit olyan volt, mint egy jurassic parkban forgatott milka reklám. Be is lelkesültem, hogy végre futhatok reggelente (merthogy az eddigi helyeken sehol sem engedtek ki egyedül az utcára), de aztán hamar meggondoltam magam, amikor kiderült, hogy bazi sok kígyó van a kertben. Elmesélték, hogy a teraszon rendszeresen megjelennek, és a házibácsi meg szokta fogni őket, hogy bevigye egy intézetbe, ahol kígyómarás elleni vakcinákat állítanak elő. Be is mutatták, hogy egy nagy kampós bottal hogyan kell kígyót fogni, sőt a vödröt is láttam, amiben a bácsi szállítani szokta őket, gyakran buszon, Sao Pauloban a metrón. Na nem is ülök többé vödrös emberek mellé a metrón, az fix. Éjszaka meg majdnem szívinfarktust kaptam, amikor ráléptem a táskám szíjára.
Két előadásom volt, egyiken rekordlétszámú publikum vett részt, 83 embert számoltunk.
Thursday, April 07, 2011
koros
Brazíliában mindenki sokkal fiatalabbnak néz ki. Nem tudom, hogyan csinálják, de folyamatosan becsapódom, és kiderül, hogy az emberek 10-15, néha 20 évvel fiatalabbak, mint gondolnám. A nőknél nem lep meg, mi nők a világ minden csücskében nagyon rafináltak vagyunk ilyen dolgokban, de a férfiak is olyan fiatalosak, hogy az eszem megáll. A minap találkoztam egy hapsival, akit kb. 30-nak néztem, aztán kiderült, hogy velem egyidős gyereke van. Ezt egyébként simán ki is használják, apakorabeli pasik simán csapják nekem a szelet. Hát, nagyon észnél kell lennem itt.
inglis
Meglepő módon Brazíliában mindenki gyönyörű amerikai akcentussal beszél. De még azok is, akik alig tudnak valamit angolul. Először azt hittem, valami véletlen, de aztán másoknál is ugyanazt tapasztaltam. Nem beszélnek helyesen, de a kiejtés az valami csodás. Valahogy el kéne csenni a trükküket. Sao Carlosban voltam egy időseknek tartott angolórán is, a tanár néninek szép volt a kiejtése, de még csak nem is direkt módszeres óra volt, portugálul magyarázta 10 percig, hogy a Thank you-ra mit kell válaszolni. Ez eleve meglepő tapasztalat volt, mert azt tanította, hogy az elsődleges válasz a Thank you-ra az, hogy OK. (Amit valljunk be, biztos hallottunk már, de nekem eszembe nem jutna tanítani). Utána pedig azt ecsetelte, hogy a legtöbb esetben a Thank you-ra nem is kell válaszolni, főleg ha nem nagy dologról van szó. Hát nem tudom, szerintem legalább egy no problemet azért el lehet morzsolni mindig.
Wednesday, April 06, 2011
Jetlag
Sűrűsdik a program, tegnap este kétórás előadást tartottam 52 érdeklődőnek Sao Carlosban (helyi magyarok is eljöttek, mert olvastak rólam az újságban, nagyon klassz érzés volt). Onnan éjjel utaztam Bauruba, ahol egy sokgyerekes családnál aludtam. Délután volt egy előadás a helyi egyetemen, aztán éjjel utaztam vissza Sao Pauloba.
Még nem sikerült átállnom a brazil időszámításra, rendszerint egy órával elöttük vagyok. Iszonyatosan stresszel, ahogy az időt kezelik. Nagyon sürgősen meg kellene pedig szoknom, mert tutira be fogok golyózni elég rövid időn belül. Itt az idő mint olyan nem létezik. Állandóan kérdezgetem, hogy mire mennyi idő van, mikor keljek, mikor indulunk, mikor kezdünk, mikor jönnek értem. Mindig az a válasz, hogy ne nyugtalankodjam már, relax.
A mai nap eléggé betett. 2-kor kezdődött az előadásom az egyetemen. Az égvilágon semmit nem lehetett előre tudni. Kérdeztem, hogy mennyi időm lesz. Amennyit akarok. Mondtam, hogy valamit mondjanak már körülbelül, 20 perc vagy 3 óra. A válasz az volt, hogy amennyit tudok beszélni. Mondtam, hogy két hetet simán. Kérdeztem, hogy hányan, és kik jönnek. Fogalmuk sincs. Mondtam, hogy 4-5 prezentációm van, tudnom kéne, hogy eszperantisták jönnek-e vagy érdeklődök, hogy miről beszéljek. Nem tudták. Na jó, gondoltam, akkor majd improvizálok. Még mindig jobb így, mint úgy, mint múltkor, amikor felkészültem valamire, és teljesen mást akartak végül. És ez előtte 2 perccel derült ki.
Kérdeztem, hogy mennyi idő alatt érünk oda. 15 perc, tehát 13.45-kor indulunk. Mondtam, hogy az nekem nem ok, én akarok előtte legalább 15 percet, megnézni, hogy működik-e a gép, felkészülni, levegőt venni. (azt nem mondtam, hogy otthon minden kis vacak óra előtt legalább 15 perccel kezdés előtt már a helyszínen vagyok, a tanítványok hozzám igazítják az óráikat, és ha kezdés előtt 10 perccel nem vagyok ott, már telefonálnak, hogy elütöttek-e vagy mi van.) Ok, nagy könyörgésemre belőttük a 13.30-at.
13.40-kor még sehol senki. 13.20-tól álltam tetőtől talpig készen az ajtóban. 13.40-kor már ideges lettem. 13.45-kor megérkezett, aki vitt, persze még kedélyesen nekiállt beszélgetni a háziakkal. Kedvesen megkértem, hogy talán induljunk. Erre mondta, hogy nyugodjak meg (haha, nem tudom, van-e olyan mondat, amitől az ember még idegesebb lesz).
Végre elindultunk, persze nem siettünk egyáltalán. Én már rosszul voltam az idegességtől, 14.00-kor még az egyetem közelében sem voltunk. (aki ismer, tudja, hogy az égvilágon semmi nem okoz nagyobb stresszt, mint elkésni valahonnan, mindegy van-e jelentősége, szabályosan el tudok ájulni az idegességtől, ha ilyen szitu van)
14.15-kor értünk az előadóterembe, persze sehol senki. Én már tutira vettem, hogy mindenki hazament. Olyan rosszul voltam, hogy alig tudtam összedugni a projektort és a laptopot. Aztán lassanként becsorogtok az emberek. Szerintem 14.30 előtt el se kezdtük, és persze folyamatosan jöttek be közben is.
Elképzelésem sincs, hogy itt hogyan nyomnám le bármelyik tipikus otthoni napomat, amikor reggel 7-től este 7-ig letanítok 5-6 90 perces órát, utazással együtt. És kb. 3 perc ráhagyással van kicentizve minden. Azt hiszem ideje lenne elengednem magam már, és kikapcsolni a német agyféltekémet, főleg ha valamilyen déli országba visz a szél élni a jövőben.
Tuesday, April 05, 2011
Látogatás egy kávéültetvényre
Ma ellátogattunk egy kávéültetvényre, ahol meghallgattuk, hogy hogyan szüretelik le a kávét, hogyan szárítják, hogy szállítják. (uh, ezt rímbe szedhettem volna rendesen... na mindegy). Kávét sajnos nem láttunk, csak a régi épületeket, amikben laktak az emberek az ültetvényen (tiszta nincs kettő négy nélkül feeling volt ám, csak nem szambáztak a feka szolgák az udvaron). Na meg láttunk egy csomó régi bútort, festményt, meg zongorát. Az idegenvezető bácsi 2 órát beszélt portugálisul mindenféléről, én meg nagyon büszke voltam, mert mindent megértettem, és természetesen állandóan kérdeztem is, szigorúan nyelvgyakorlási szándékkal.
A múzeumolás után kimentünk a kertbe (bazi nagy kert volt), ahol mindenféle egzotikus növény nőtt, meg hatalmas bambuszokat bambultunk bambán. Persze addigra lemerült a fényképezőm aksija, úgyhogy a sok uncsi szobabelsőről van kép, de a növényekről nincs. De legalább leírhattam az albumba az enteriőr szót, ami nem kicsit tett boldoggá. Volt egy kis kanális is, amely segítségével utaztatták anno a leszüretelt kávébabot a szárítóudvarra. A legenda szerint a grófnő szívesen sétált felfelé a kanális kis lépcsőin mezítláb a vízben, amolyan reggeli tornaként. Én persze rögtön ledobtam a szandálomat, és végigsétáltam az egészet (nagyon klassz érzés volt, simogatta a moha a talpamat, tiszta mezítlábos parkos érzés volt). Utána persze tiszta dzsuva lett a lábam, meg vörös a vörösföldtől, ami elég ciki volt, dehát ez van.
A látogatás végeztével kávéval, friss ananászlével és sütikkel kínáltak minket, ami nagyon kedves volt, és számomra meglepő is, mert öten fizettünk kb 2000 Ft-nál kevesebbet a belépőkért, aminek a duplájáért se tudnánk kávézni amúgy, na mindegy. Én persze rögtön nyers kávébabot akartam (amit imádok), de sajnos itt nem módi ez. Az idegenvezető srác aranyos volt. A dekoráció részeként voltak kitéve átlátszó üvegben kávébabok, és mondta, hogy egyek abból, ha nagyon akarok.
Kifele menet belógtunk a kávécserjék közé (ami elvileg nem lett volna szabad), hogy ne csak a csészében lássunk kávét, ha már itt vagyunk. A kávébab először zöld, aztán sárga, és ha megérik, akkor nagyon szép cseresznyepiros. Meg is kóstoltam néhány pirosat, nagyon fincsi gyümölcsíze volt, egy kis kávés beütéssel.
Na, kávé pipa, most már csak szambázni és focimeccsre kell mennem! Ójeee!
Fotók a látogatás kevésbé érdekes részéről imitt
A múzeumolás után kimentünk a kertbe (bazi nagy kert volt), ahol mindenféle egzotikus növény nőtt, meg hatalmas bambuszokat bambultunk bambán. Persze addigra lemerült a fényképezőm aksija, úgyhogy a sok uncsi szobabelsőről van kép, de a növényekről nincs. De legalább leírhattam az albumba az enteriőr szót, ami nem kicsit tett boldoggá. Volt egy kis kanális is, amely segítségével utaztatták anno a leszüretelt kávébabot a szárítóudvarra. A legenda szerint a grófnő szívesen sétált felfelé a kanális kis lépcsőin mezítláb a vízben, amolyan reggeli tornaként. Én persze rögtön ledobtam a szandálomat, és végigsétáltam az egészet (nagyon klassz érzés volt, simogatta a moha a talpamat, tiszta mezítlábos parkos érzés volt). Utána persze tiszta dzsuva lett a lábam, meg vörös a vörösföldtől, ami elég ciki volt, dehát ez van.
A látogatás végeztével kávéval, friss ananászlével és sütikkel kínáltak minket, ami nagyon kedves volt, és számomra meglepő is, mert öten fizettünk kb 2000 Ft-nál kevesebbet a belépőkért, aminek a duplájáért se tudnánk kávézni amúgy, na mindegy. Én persze rögtön nyers kávébabot akartam (amit imádok), de sajnos itt nem módi ez. Az idegenvezető srác aranyos volt. A dekoráció részeként voltak kitéve átlátszó üvegben kávébabok, és mondta, hogy egyek abból, ha nagyon akarok.
Kifele menet belógtunk a kávécserjék közé (ami elvileg nem lett volna szabad), hogy ne csak a csészében lássunk kávét, ha már itt vagyunk. A kávébab először zöld, aztán sárga, és ha megérik, akkor nagyon szép cseresznyepiros. Meg is kóstoltam néhány pirosat, nagyon fincsi gyümölcsíze volt, egy kis kávés beütéssel.
Na, kávé pipa, most már csak szambázni és focimeccsre kell mennem! Ójeee!
Fotók a látogatás kevésbé érdekes részéről imitt
Itteni vadaspark
Fotók itt, fotósok legyenek kedvesek megspórolni maguknak az élményt, és ugrani egyből a következő postra, mert a minőség katasztrofális, még úgy is, hogy ez a válogatás 200 fotó közül :)
Újabb képek, ezúttal nézhetőbbek, mert nem én csináltam őket
Fotók itt a santosi tengerpartos eszperantós szórólapozásról. (Ja, tudom, hogy fehér vagyok, mint a tej, hát kérem rajtam nem fog a brazil napocska sajnos... de a hajam már kiszőkült... na, úgy ahogy). A bikinis képektől megkíméllek benneteket. :)
Sunday, April 03, 2011
Néhány érdekesség a brazilokról
Nagyon furcsa, hogy itt minden családnál (középosztály és onnan felfelé) van bejárónő, de nem ám olyan, aki hetente kétszer kitakarít és ablakot pucol, hanem olyan, aki minden nap reggeltől délutánig a házban tesz-vesz. Itt nem ágyaznak be például maguk után az emberek (khm, na majd otthon azt fogom mondani, hogy Brazíliában ez a módi), mert az a bejárónő feladata már. Az elején párszor próbálkoztam, és szépen beágyaztam magam után, de délután láttam, hogy újraágyaztak utánam, így aztán a negyedik-ötödik alkalom után hagytam a francba az egészet.
A bejárónő ezen kívül minden egyes nap kézzel (!!) kimos (mosógép sehol sincs, a legeslegmodernebb lakásokban sem), megfőz, kitakarít mindenhol, és mindent elpakol, ami elöl marad. Az első alkalmakkor nem tudtam, hogy az éjjeliszekrény nem arra való, hogy rajta hagyjunk telefont, könyvet meg apróságokat, és mire délután visszajöttünk, eltűntek a cuccaim, egy órát kerestem őket a szekrényekben. A pendrive-jaimat egy hét után sikerült megtalálnom.
Nagyon furcsa még, hogy az emberek állandóan bókolnak, hogy milyen szép vagyok, férfiak, nők vegyesen. Egy sikeres előadás után odajönnek, és azt mondják, hogy milyen szép vagyok. Eltelt egy kis idő, mire helyesen tudtam értelmezni a bókokat, merthogy nyilván csak szimpla kedveskedésről van szó.
Egyébként a brazilok tényleg elég alacsonyak (főleg a nők). Az emberek nagyon sokfélék. Én azért eléggé kilógok, nem a világos haj miatt, mert sokan festik szőkére a hajukat, hanem inkább a világos szem miatt, ami elég különlegesnek számít. Az előhíresztelésekkel ellentétben nem találom a nőket kirívóan szépeknek, bár igaz, hogy sokkal többet sportolnak, és ez meglátszik azért. Akik szépek, azok túlhangsúlyozzák a szépségüket, a szép arcot torzítják túl sok sminkkel, a szép testet ízléstelenül kihívó ruhákban mutatják. Hát, lehet, hogy férfiszemmel más lenne, de engem nem bűvöl el. Rengetegen járnak sportruhákban az utcán. Pedig tudjuk ugye, hogy a tapinacinál nincs átmenet, az vagyon nagyon jó, vagy nagyon felejtős. És ugye azért az esetek 90%-ában inkább felejtős. Divat továbbá még a fogszabályzó felnőtteknek, iszonyat sok emberen látok. Nekem a fogszabályzóról rögtön a törött állkapcsom jut eszembe, és fizikai fájdalmaim támadnak.
A gyerekek viszont nagyon szépek, dehát a gyerekek mindenhol nagyon szépek.
Néhány szó a közlekedésről
Sao Paulo-ban hatalmas bátorság kell ahhoz, hogy az ember volán mögé üljön. A városi közlekedés brutális. Eleve a földrajzi adottságok miatt biciklizni szinte lehetetlen, az utcák úgy hullámzanak, mint a hullámvasút, rendszerint rosszul vagyok a kocsiban. Azon a környéken, ahol lakom, nincs is sík utca. 500 méter brutál lejtő, utána 500 méter brutál emelkedő, kb. annyira meredekek, mint a kanyar a Millin. Hát pár hét biciklizés után tutira lenne olyan fenekem, mint a béresalexandrának. Autóval nagyon nehéz vezetni, mert minden második lámpás megállásnál halálmeredekről kell nekiindulni. Vannak olyan durva utcák, hogy inkább megállnak a völgy seggében az emberek, ha fent áll egy autó az utca tetején a kereszteződésben, és megvárják, még elmegy, mert mögülle nem tudnának elindulni.
Ami elég meglepő, hogy sok helyen nincsenek sávok. Annyi autó van egymás mellett, amennyi elfér. Rengeteg motor van (nem robogók, mint Barcelonában, hanem rendes motorok), amelyek mindig a záróvonal (helyén) közlekednek, tehát a két sáv között, és mindig dudálnak, ha elmennek az autók között, hogy számítsanak rájuk. Ha sűrű a forgalom, akkor irdatlan dudálás van emiatt, mert 5 másodpercenként elhúz egy motor, amelyik végigdudálja az egész sort.
Amúgy abszolúte érvényesül a „a nagyobb az erősebb” elv; a nagy teherautók, kamionok és buszok mindig, minden helyzetben simán bevágnak bárki elé. Amúgy a sofőrök (és általában a brazilok) nagyon türelmesek, mindenki bambul a lámpáknál, de még sose hallottam dudálást vagy anyázást, a boltokban is olyan türelmesen állnak sorban az emberek, hogy el se hiszem. (Azt is hozzáteszem, hogy az alkalmazottak viszont annyira lassúak, hogy én úgyis idegbeteg vagyok kivárni, még végeznek, hogy most aztán tényleg nem sietek sehova. De erről lesz külön post.)
A benzin olcsóbb, mint nálunk (micsoda meglepetés, van, ahol még nem?), 1 liter kb. 2 real (durván 280 Ft), és nem nagyon van versengés a társaságok között, én mindenhol csak egy brazil cég kútjait láttam. A tankoláshoz mindig ingyen autómosás jár. A kocsik kb. olyanok, mint nálunk, csak sokkal több az amcsi. Szuzót még nem láttam (csak motort, de azt dögivel). Mondjuk kispözsót sem, meg régi fiat500-at sem :( na majd Buenos Airesben!! Rengeteg VW kisbusz van viszont, tök új gyártásúak, és 90%-uk hófehér. Ez itt valami komoly járgány lehet, hippi változatot még nem is láttam.
A tömegközlekedés egy horror. A metrón hihetetlenül sokan vannak, és állandóan tuszkolják egymást az emberek, mindig minden irányból legalább ketten hozzámérnek, ami nagyon idegesítő. Minden metrómegállóban van 3-4 fiatal, aki azért áll ott, hogy a fogyatékosokat, rászorulókat segítse. A buszos utazás felér egy vesekő kúrával, olyan irdatlan stílusban vezetnek a sofőrök, hogy először azt hittem Pakisztánban vagyunk. Olyan slunggal állnak meg folyton, hogy az ember veséje majd leszakad. A tömegközlekedéshez chipkártya van, amit a busz közepén lévő vasrácsnál kell lehúzni, hogy átengedjen, és le tudjál szállni. Ebben segít egy alkalmazott, aki egész nap a buszon ül, és az a dolga, hogy lehúzza a kártyád. A plázákban a szupermodern liftekben pedig csücsül egy gárszon egy széken, akinek az a dolga, hogy a gombokat nyomogassa helyettünk.
Ami elég meglepő, hogy sok helyen nincsenek sávok. Annyi autó van egymás mellett, amennyi elfér. Rengeteg motor van (nem robogók, mint Barcelonában, hanem rendes motorok), amelyek mindig a záróvonal (helyén) közlekednek, tehát a két sáv között, és mindig dudálnak, ha elmennek az autók között, hogy számítsanak rájuk. Ha sűrű a forgalom, akkor irdatlan dudálás van emiatt, mert 5 másodpercenként elhúz egy motor, amelyik végigdudálja az egész sort.
Amúgy abszolúte érvényesül a „a nagyobb az erősebb” elv; a nagy teherautók, kamionok és buszok mindig, minden helyzetben simán bevágnak bárki elé. Amúgy a sofőrök (és általában a brazilok) nagyon türelmesek, mindenki bambul a lámpáknál, de még sose hallottam dudálást vagy anyázást, a boltokban is olyan türelmesen állnak sorban az emberek, hogy el se hiszem. (Azt is hozzáteszem, hogy az alkalmazottak viszont annyira lassúak, hogy én úgyis idegbeteg vagyok kivárni, még végeznek, hogy most aztán tényleg nem sietek sehova. De erről lesz külön post.)
A benzin olcsóbb, mint nálunk (micsoda meglepetés, van, ahol még nem?), 1 liter kb. 2 real (durván 280 Ft), és nem nagyon van versengés a társaságok között, én mindenhol csak egy brazil cég kútjait láttam. A tankoláshoz mindig ingyen autómosás jár. A kocsik kb. olyanok, mint nálunk, csak sokkal több az amcsi. Szuzót még nem láttam (csak motort, de azt dögivel). Mondjuk kispözsót sem, meg régi fiat500-at sem :( na majd Buenos Airesben!! Rengeteg VW kisbusz van viszont, tök új gyártásúak, és 90%-uk hófehér. Ez itt valami komoly járgány lehet, hippi változatot még nem is láttam.
A tömegközlekedés egy horror. A metrón hihetetlenül sokan vannak, és állandóan tuszkolják egymást az emberek, mindig minden irányból legalább ketten hozzámérnek, ami nagyon idegesítő. Minden metrómegállóban van 3-4 fiatal, aki azért áll ott, hogy a fogyatékosokat, rászorulókat segítse. A buszos utazás felér egy vesekő kúrával, olyan irdatlan stílusban vezetnek a sofőrök, hogy először azt hittem Pakisztánban vagyunk. Olyan slunggal állnak meg folyton, hogy az ember veséje majd leszakad. A tömegközlekedéshez chipkártya van, amit a busz közepén lévő vasrácsnál kell lehúzni, hogy átengedjen, és le tudjál szállni. Ebben segít egy alkalmazott, aki egész nap a buszon ül, és az a dolga, hogy lehúzza a kártyád. A plázákban a szupermodern liftekben pedig csücsül egy gárszon egy széken, akinek az a dolga, hogy a gombokat nyomogassa helyettünk.
Friday, April 01, 2011
zanzasitott 2 nap
Na nem akarok dogunalmas blogot, ami csak az eloadasokrol es kurzusokrol szol, ezert zanzasitom az elozo ket napot: tegnap visszatertem São Paulo-ba, es delutan egy oras eloadast nyomtam Guarulhos egyetemen kb 30 erdeklodomek, ma pedig egy szegenyebb varosreszben jartam eloadni, szinten kb. 30 erdeklodonek. Kocsibol lattam a favelakat is, annyira nem volt megrazo, bar allitolag ez csak egy lajtosabb resz volt.
Subscribe to:
Posts (Atom)