Bénázás Chiloe szigetén

Az elmúlt másfél napot egy Chiloe nevű szigeten töltöttem, ami nagyon aranyos volt. Nagyon élveztem a függetlenséget, egy kis szállóban szálltam meg, és érkezés után rögtön meg is ragadtam az alkalmat, hogy elmenjek egy étterembe. Sikerült egy elég jó helyre beülnöm, nagyon vonzó volt az étlap, kb. 5 oldalnyi tengeri izével (ahogy megfejtettem a nevek alapján, minden volt, ami a tengerben megtalálható, a Titanic roncsait leszámítva), 5 oldalnyi mindenféle döglött szárazföldi állat húsával, 2 oldalnyi olasz kajával és néhány zöldséges izével, meg persze 1 oldalnyi különféle szendviccsel.

 Vacsora és némi bóklászás után visszatértem a szállóba, ahol nem bírtam kinyitni a szobám ajtaját. (A kulcsok örök ellenségeim, van, hogy a saját lakásom zárait se tudom kinyitni…) A hostelfiú kedves volt, rögtön segített, és elmagyarázta, hogy ne fordítsam rá kétszer, mert akkor bezony beragad a zár. Ez el is jutott a szőke agyamig, még eszemben is volt éjjel, amikor lefekvés előtt kimentem fogat mosni. A probléma akkor kezdődött, amikor visszatérve a csukott ajtó előtt konstatáltam, hogy fogalmam sincs merre kell fordítani, hogy nyíljon. És persze hogy a másik irányba próbáltam, így ügyesen blokkoltam a zárat. Átfutott egy pár nem éppen vidám gondolat az agyamon, egy pólóban és egy bugyiban álltam a folyosón, egy fogkefével és egy fogkrémmel a kezemben. Mivel az erőszakoskodás nem enyhítette meg a zár szívét, csak álltam, és próbáltam valami viccesre gondolni, hogy elűzzem a közelgő pánikfelhőket, aztán a poén kedvéért párszor elismételtem, hogy szezám tárulj, amire csodák csodájára ki is tárult… a hátam mögött lévő ajtó, ahonnan röhögve előjött a hosteles fiúka. Persze éjjelre már nem mertem magamra zárni az átkozott ajtót, így aztán betettem a párnám alá az útlevelemet és a bankkártyáimat, és szegény laptopomat magamhoz ölelve aludtam.

Másnap átmentem busszal egy másik városkába, meg elmentem fotózni a vízbe épített, falábakon ácsorgó házakat, ami persze nem ment, mert ahhoz, hogy látszódjon valami, a tenger közepén kellett volna csücsülnöm egy csini csónakban. Képeket itt találtok. Délután előadást tartottam az eszperantóról a helyi kultúrházban egy marok nagyon lelkes résztvevőnek – spanyolul!!! Nagyon szuper érzés volt, azt hiszem, lassan eljutok arra a szintre, hogy elhiggyem, hogy tudok azért spanyolul. (Tudom, mindig ez a rohadt kishitűség, idén karácsonyra majd kérek egy kis önbizalmat).