Be vagyok zárva egy tükrös szobába. Akárhova nézek, mindenhol magamat látom üvölteni a fájdalomtól. Nincs kijárat, csak én vagyok, ezer meg ezer oldalról, ahogy sírok és kapálózom.
Nincsenek miértek. Néha nem is kellenek.
Tuesday, July 10, 2007
Wednesday, July 04, 2007
már megint az oroszok
Az oroszokat bárhol a világban fel lehet ismerni a szandáljukról
2007. július 3. kedd 19.57 perc - Hősök tere közepe
Ülünk az emlékmű tövében a földön (viharfelhők az égen, nyomott, eső előtti hangulat, hasogató fejfájás részemről). Valami örömzenét hallgatok, Pouges. Muszáj ezt meghallgatnod, mondta, és már adta is az iPodot. Körülöttünk laza rendszertelenséggel 2 bicikli és egy bazi nagy futárzsák az elmaradhatatlan teáskanállal. Én belefeledkezek Basquiatba és az elöttünk elnyúló Andrássyba, g a fölöttünk gonoszan osonó viharfelhőket kémleli.
Egyszercsaknagyhirtelen, a semmiből egy csomó cipő jelenik meg. Mit cipő! Szandálok! Szandálok, ráadásul zoknival kombinálva. Atyaég. Elfog a nevetés. Annyira jellemző. Nem tudom, hordoz-e Földanyánk a hátán más olyan népet, akik ennyire tipikusan ízléstelen szandálokat hordanának. Oldalra fordítom a fejem, vészesen közel jönnek. Mire vége a számnak, és felnézek, körbefog minket a nagy csoport, fényképezőket kattogtatnak az arcunkba kvázi, látszólag csöppet sem törődve velünk, vagy a biciklijeinkkel. Egy kis diktafonból katonás szöveg csendül fel, nyilván idegenvezető helyett. g-re nézek, és elnevetjük magunkat.
2007. július 3. kedd 19.57 perc - Hősök tere közepe
Ülünk az emlékmű tövében a földön (viharfelhők az égen, nyomott, eső előtti hangulat, hasogató fejfájás részemről). Valami örömzenét hallgatok, Pouges. Muszáj ezt meghallgatnod, mondta, és már adta is az iPodot. Körülöttünk laza rendszertelenséggel 2 bicikli és egy bazi nagy futárzsák az elmaradhatatlan teáskanállal. Én belefeledkezek Basquiatba és az elöttünk elnyúló Andrássyba, g a fölöttünk gonoszan osonó viharfelhőket kémleli.
Egyszercsaknagyhirtelen, a semmiből egy csomó cipő jelenik meg. Mit cipő! Szandálok! Szandálok, ráadásul zoknival kombinálva. Atyaég. Elfog a nevetés. Annyira jellemző. Nem tudom, hordoz-e Földanyánk a hátán más olyan népet, akik ennyire tipikusan ízléstelen szandálokat hordanának. Oldalra fordítom a fejem, vészesen közel jönnek. Mire vége a számnak, és felnézek, körbefog minket a nagy csoport, fényképezőket kattogtatnak az arcunkba kvázi, látszólag csöppet sem törődve velünk, vagy a biciklijeinkkel. Egy kis diktafonból katonás szöveg csendül fel, nyilván idegenvezető helyett. g-re nézek, és elnevetjük magunkat.
loknis
Nincs igazság a földön.
Félévente egyszer megadatik, hogy kb. fél napig relatíve szép a fejem (ne gondoljatok semmiféle fejátültetésre, csak fodrásznál voltam...). Az idei egyik fél nap pont a mai napra esik.
Az égiek egy nagy dézsa esővízzel és orkánerejű szélviharral gondoskodtak arról, hogy idén a fél nap helyett kb. 20 percig élvezhessem ezt a szokatlan állapotot. és ami még az esőáztatta tincseknél is rosszabb: persze, hogy ma senkinek nincs kedve/ideje velem találkozni, így aztán senki nem látja ezt a tükörből visszamosolygó, huncut loknis címlaparcot, amit kölcsönkaptam egy fél napra, és ami holnapra szinte nyom nélkül eltűnik, hiszen semmilyen professzionális hajrögzítő hab, lakk vagy bánomisénmilyen kutyulék se tartja helyén a természetellenes helyzetbe kényszerített aranyló hajfürtjeimet egy fél napnál tovább.
Így aztán a mosolygós címlaplányból törökülésben, trikóban és bugyiban monitor előtt gubbasztó, eső által szobába zárt és magányra ítélt, huncut loknis leányzó lettem.
Félévente egyszer megadatik, hogy kb. fél napig relatíve szép a fejem (ne gondoljatok semmiféle fejátültetésre, csak fodrásznál voltam...). Az idei egyik fél nap pont a mai napra esik.
Az égiek egy nagy dézsa esővízzel és orkánerejű szélviharral gondoskodtak arról, hogy idén a fél nap helyett kb. 20 percig élvezhessem ezt a szokatlan állapotot. és ami még az esőáztatta tincseknél is rosszabb: persze, hogy ma senkinek nincs kedve/ideje velem találkozni, így aztán senki nem látja ezt a tükörből visszamosolygó, huncut loknis címlaparcot, amit kölcsönkaptam egy fél napra, és ami holnapra szinte nyom nélkül eltűnik, hiszen semmilyen professzionális hajrögzítő hab, lakk vagy bánomisénmilyen kutyulék se tartja helyén a természetellenes helyzetbe kényszerített aranyló hajfürtjeimet egy fél napnál tovább.
Így aztán a mosolygós címlaplányból törökülésben, trikóban és bugyiban monitor előtt gubbasztó, eső által szobába zárt és magányra ítélt, huncut loknis leányzó lettem.
Subscribe to:
Posts (Atom)