Tuesday, July 10, 2007

Be vagyok zárva egy tükrös szobába. Akárhova nézek, mindenhol magamat látom üvölteni a fájdalomtól. Nincs kijárat, csak én vagyok, ezer meg ezer oldalról, ahogy sírok és kapálózom.

Nincsenek miértek. Néha nem is kellenek.

Wednesday, July 04, 2007

már megint az oroszok

Az oroszokat bárhol a világban fel lehet ismerni a szandáljukról

2007. július 3. kedd 19.57 perc - Hősök tere közepe

Ülünk az emlékmű tövében a földön (viharfelhők az égen, nyomott, eső előtti hangulat, hasogató fejfájás részemről). Valami örömzenét hallgatok, Pouges. Muszáj ezt meghallgatnod, mondta, és már adta is az iPodot. Körülöttünk laza rendszertelenséggel 2 bicikli és egy bazi nagy futárzsák az elmaradhatatlan teáskanállal. Én belefeledkezek Basquiatba és az elöttünk elnyúló Andrássyba, g a fölöttünk gonoszan osonó viharfelhőket kémleli.

Egyszercsaknagyhirtelen, a semmiből egy csomó cipő jelenik meg. Mit cipő! Szandálok! Szandálok, ráadásul zoknival kombinálva. Atyaég. Elfog a nevetés. Annyira jellemző. Nem tudom, hordoz-e Földanyánk a hátán más olyan népet, akik ennyire tipikusan ízléstelen szandálokat hordanának. Oldalra fordítom a fejem, vészesen közel jönnek. Mire vége a számnak, és felnézek, körbefog minket a nagy csoport, fényképezőket kattogtatnak az arcunkba kvázi, látszólag csöppet sem törődve velünk, vagy a biciklijeinkkel. Egy kis diktafonból katonás szöveg csendül fel, nyilván idegenvezető helyett. g-re nézek, és elnevetjük magunkat.

loknis

Nincs igazság a földön.

Félévente egyszer megadatik, hogy kb. fél napig relatíve szép a fejem (ne gondoljatok semmiféle fejátültetésre, csak fodrásznál voltam...). Az idei egyik fél nap pont a mai napra esik.

Az égiek egy nagy dézsa esővízzel és orkánerejű szélviharral gondoskodtak arról, hogy idén a fél nap helyett kb. 20 percig élvezhessem ezt a szokatlan állapotot. és ami még az esőáztatta tincseknél is rosszabb: persze, hogy ma senkinek nincs kedve/ideje velem találkozni, így aztán senki nem látja ezt a tükörből visszamosolygó, huncut loknis címlaparcot, amit kölcsönkaptam egy fél napra, és ami holnapra szinte nyom nélkül eltűnik, hiszen semmilyen professzionális hajrögzítő hab, lakk vagy bánomisénmilyen kutyulék se tartja helyén a természetellenes helyzetbe kényszerített aranyló hajfürtjeimet egy fél napnál tovább.

Így aztán a mosolygós címlaplányból törökülésben, trikóban és bugyiban monitor előtt gubbasztó, eső által szobába zárt és magányra ítélt, huncut loknis leányzó lettem.