Saturday, April 16, 2011

Hétvégére hazajött a családbeli két lány, akik más városokban tanulnak egyetemen, így rögtön lett társaságom, és máris megtanultam egy rakat szlenget. A kisebbik lány szociológiát tanul, és éppen valami kutatást kell csinálnia, így elkísértem a város másik felébe, ahol interjúkat kellett készítenie az utca emberével a várost érintő szociális problémákról. Először egy sztk-ba mentünk, aztán egy nyugdíjas klubba, végül a nyugdíjas klub vezetőjének a lakására. Az emberek nagyon aranyosak voltak, mindenhol simán dumáltak velünk 20 perceket. Az időseket alig értettem, de a fiatalabbakat kb 70%-ban. Volt egy nő, aki nemrég költözött Santiagóból, ő szinte cervantesi spanyolt beszélt, neki minden szavát értettem.

Nagyon örülök, hogy nem csak a csini, turistáknak való részeket láttam, hanem a valódi arcát is a városnak, azt, ahogy az egyszerű emberek élnek. Egetrengető szegénység nincs, inkább egyszerűség. Képek itt.

Amúgy már teljesen megszoktam az itteni spanyolt, kicsit hasonlít az andalúzra, csak valamivel elegánsabb. A s-eket nem ejtik, helyette aspiración van (ehhpanyol), de nagyon hamar megszoktam.
Itt ebben a blogban olvastam, hogy Chilében igencsak hideg van (a blogíró azt írja valahol, hogy soha sehol nem fázott annyit, mint itt), és mivel a vendéglátóim is többször kihangsúlyozták ezt, el is hoztam szépen a kabátomat, meg a télinek ugyan nem nevezhető félcipőmet, de gondoltam, hogy ha otthon ezekben kihúztam az egész telet hóval és tömérdek mínuszokkal, itt sem fogok megfagyni. Hát tévedtem.

Az utcán nem is fázom, de a házban irgalmatlan hideg van. Ja, merthogy fűtés, az nincs. A konyhában van egy kb 70 centi magas kandallószerű izé, amin főznek, és ez melegíti a kétszintes házat. Félméteres körzetében még csak el van az ember, de a ház többi részén kb. 12 C van konstans. Ebből következőleg mindent felveszek állandóan, amit hoztam (a kabátot leszámítva, mert az azért ciki lenne), de így is hideg van. (Andalúziában tapasztaltam hasonlót, ahol a fűtésről mint olyanról sosem hallottak, habár már 15 C-ban úgy vacognak, mint a vadászkutyák, és képesek egy 30x30 centis hősugárzóval fűteni egész nap a szobát... bele se gondolok, mennyi energiát elpazarolva...). Na nem gondoltam, hogy ilyen hamar visszasírom a 26 C-os panelteleket.

Friday, April 15, 2011

Ma otthon vagyok. A Hősök terén Álmos alatt.

Thursday, April 14, 2011

egyetemen

Ma egy igazi előadást tartottam nyelvszakos diákoknak, ami nekik kötelező, tanrendi óra volt. Én eszperantóul beszéltem, a vendéglátóm fordított mindent spanyolra, hogy hallják egy kicsit a nyelvet. Utána a kérdésekre spanyolul válaszoltam, ami annyira tetszett nekik, hogy külön megtapsolták az összes választ, és utána többen odajöttek, hogy milyen aranyosan és jól beszélek. (remélem azért, hogy nem fogják azt hinni, hogy minden gringó ilyen béndzsán beszél spanyolul, mint én...) Nagy sikerünk volt, a kb. 120 diákból 54-en rögtön fel is iratkoztak egy esetlegesen induló ingyenes tanfolyamra.
A családnál, ahol vagyok, teljesen szabadon engednek, amit rettenetesen élvezek, nagyon hiányzott egy kis önálló mozgolódás már. Tegnap elmentem a szomszéd városba, Puerto Varasba busszal. (Kb olyannal, mint a kék busz a fotón). A buszozás nagyon jó pofa volt, a busz akkor indul a végállomásról, amikor kb. megtelik, és megáll mindenhol, ahol az emberek kérik. Sőt, a semmi közepén is többször megálltunk, mert a sofőr meglátta, hogy vannak bóklászó emberek a kis földutakon, és megvártuk őket. A két végállomáson ül egy pasi kissámlin a megállóban, és húzza a strigulákat, hogy hányan utaznak a buszokon. Meg is sajnáltam szegény sofőröket, biztos így ellenőrzik őket, hogy ne tegyenek zsebre a pénzből.

A kisváros nagyon szép volt, tiszta svejci hangulatom volt (nem tudom, miért van mindenhol svejci hangulatom). Egy gyönyörű tó partján van a kisváros, ami olyan tisztavízű, hogy látni lehet a köveket az alján. Az utcák nagyon rendezettek, nagyon szépek a házak. Rögtön levágtam, hogy turista paradicsomról van szó, mert csak kávézók és helyi dolgokat áruló boltok voltak mindenhol, és voltak angol kiírások az éttermeknél. Az egyik kávézónál még az is ki volt írva, hogy wifi, oda direkt nem mentem be, mert tele volt gringókkal. Aztán persze fele annyiért ittam egy félreeső helyen forrócsokit (ami egyébként tényleg csípős volt egy kicsit, életemben nem ittam ilyen finomat sehol), és még egy palacsintát is adtak hozzá. A svejcies életérzést tovább fokozta, hogy az étlapon észrevettem a Torte és a Kuchen szavakat is, utóbb kiderült, hogy a germánus befolyás miatt sok a német édesség ebben a régióban. A kis félreeső helyen én voltam az egyetlen vendég, így jól ki is faggattak, sőt még wifit is találtam, amiről a tulajdonos hölgy azt se tudta, hogy mi, és vagy 10 percembe került megszerezni a jelszót, ami 3 telefonálás után sikerült csak.

Tuesday, April 12, 2011

ja azt meg majdnem elfelejtettem,

hogy találtam a könyvesboltban Márai könyveket!!!! Eszter hagyatéka, és naplók! haha, pedig most tényleg a világ másik felén vagyok!

Puerto Montt, Chile 2

Az a szégyen ért, hogy Pablo Neruda hazájában beleszerettem Mario Benedettibe.

Egy könyvesboltban találtam rá, és azon nyomban a földön ülve végigolvastam egy egész verseskötetet, azóta nem bírok szabadulni. Gyorsan el is határoztam, hogy átugrom Montevideoba Buenos Airesből, egy kis sétahajózásnyira van a kettő egymástól ugyanis. (Benedettit persze tanultuk az egyetemen is, de engem sosem közelített meg. Először azt hittem, hogy olasz, és sehogy se értettem, hogy minek tanulunk olasz költőket is. Aztán később rájöttem, hogy az argentinek nagy részének olasz neve van, ezért nyilvánvalónak tartottam, hogy ő is argentin, így amikor kiderült, hogy uruguayi, vérig sértve éreztem magam, nem beszélve arról, hogy akkor már olyan szerelmes voltam Cortazar egész pályaművébe, hogy bezárkóztam mindenfajta iromány elől, ami nem argentin. Hiba volt, na.)

Szóval a városnézésre szánt 3 és fél órából egyet egy könyvesboltban töltöttem, a maradékot meg az utcákon bolyongva, illetve a tengernél ülve. Puerto Montt pici város, csak 200.000 lakosa van. A belváros nem volt olyan izgi, mindenütt bankok, bóvliárusok, és kóbor kutyák voltak.  Wifi sehol nincs, ami elég furcsa, mert Budapesten már a nyilvános vécékben is fogható a zindex, van viszont minden sarkon kettő internetelde meg külföldre-telefonálda, ami világvárosokban teljesen rendben van (a sok bevándorló miatt), de itt rajtam kívül nem sok külföldi van szerintem.

Nagyon sok kocsit láttam cirkálni, amik először taxiknak tűntek, aztán láttam, hogy mindegyiknek száma és fix útvonala van (mint a buszoknak). Kiderült, hogy ez itt tömegközlekedési alternatíva, colectivónak hívják, és valóban, szinte buszokként működnek az autók, adott irányokban közlekednek. Először jónak tűnt az ötlet, aztán láttam, hogy milyen kaotikussá teszi a közlekedést, ugyanis össze-vissza megállnak mindenhol.

A chilei sofőrök rendkívül udvariasak, rögtön megállnak a zebránál (ami tulajdonképpen nem is zebra, inkább ló, mert csíkok csak nagyon ritkán vannak). Brazíliában a gyalogos közlekedés egy horror volt, mert ott az autók nemhogy nem állnak meg, de nem is lassítanak a zebráknál, akkor sem, ha gyerekkel vagy. Így aztán ott a gyalogosok mindig futnak a zebrákon, mondjuk a brazilok amúgy is nagyon sportosak.

Szuper helyem van a családnál, nagyon jól érzem magam. Abszolút szabadságot élvezek, oda megyek és akkor, amikor akarok, ami nagyon klassz most. Nagyon finom, húsmentes, sokzöldséges kaja van, rengeteg avokadót eszünk!

Fotók itt!!

Monday, April 11, 2011

Megérkeztem végre Latin-Amerikába. Khm. A spanyol ajkú Latin-Amerikába. Chile lenyűgöző. Wow, wow és wow. Olyan csodaszép hófedte hegycsúcsokat láttam a gépből, kis türkizkék tavacskákkal, hogy teljesen meghatódtam. Santiagóban kellett átszállnom, ahol rögtön szembesültem azzal, hogy a brazil portugált jobban értem egyelőre, mint a chilei spanyolt (ami egyébként iszonyat gyors, bármit is tanultunk az egyetemen arról, hogy a dél-amerikai spanyol lassabb, mint az európai). Amikor megérkeztek a bőröndök a szalagra, beeresztettek közénk 4-5 kutyát, akik végigszagolták a csomagokat is, és minket is.  Nagyon aranyosak voltak, bár megsimogatni nem mertem őket, nehogy lecsukjanak köztisztviselő ellen elkövetett szexuális zaklatás miatt.

Az emberek nagyon nagyon mások (hiába mondták, hogy nem fogok kilógni a szőke fejemmel). Atyaég, itt mindenkinek fekete szeme van, de az az igazi feketefekete, nem is láttam eddig ilyet. Kicsi ázsiaias beütés is jellemzi az arcvonásokat, ami nagyon egzotikussá teszi őket. Hmmm.

Santiagóban a reptéren olyannyira európainak néztek, hogy rögtön le is akartak húzni. Ki kellett vennem a bőröndömet, és újra becsekkolni. Egy szimpatikus fiatalember rögtön mellém szegődött, és végigkísért a fél reptéren. Már éppen gondoltam, hogy milyen rendes, amikor persze tartotta a markát egy kis apróért. Mondta, hogy bármilyen pénzt elfogad, én persze röhögve adtam (volna) neki egy húszast (mármint forintot), mondván, egyenesen Budapestről jövök, de az nem tetszett neki, és megkaptam, hogy ese no sirve para nada. : ))))

Sunday, April 10, 2011

egy kis matek

Brazíliai látogatás számokban


18 nap
9 város
7 vendéglátó család
16 előadás/nyelvóra
521 résztvevő

ciki

A 19. napomat töltöm Brazíliában, és még nem táncoltam. Egyszer sem. Egy kicsit sem. Azt hiszem, megöregedtem.

Saturday, April 09, 2011

milyen jó világa is van annak, aki a Kolosy tér mellett lakik...

Utolsó este elmentünk étterembe. Amióta itt vagyok, majdnem 3 hete, minden egyes nap húst ettem rizzsel és babbal, valamint háromszor pizzát és kétszer lasagnet. Amikor kérdezték, hogy pizzériába mennék-e vagy japán kajáldába, nem is volt kérdés.

Nahát a sushizda nagy élmény volt. Szegény Okuyama san biztos beharakirizett volna, ha látta volna, hogy milyen itt egy japcsi étterem. Szerintem a plazmatévén kívül semmi sem volt igazi japán, max a pénztáros fiú, de az is csak félig. Nyers salátalevelekkel és paradicsommal indítottunk. Hát izé, mégcsak nem is algával. Én utána ragaszkodtam a halas makikhoz, úgy gondoltam, azzal nem lehet mellényúlni. Hát tévedtem. Itt a lazac helyett valami lazacpép volt benne, a wasabi olyan gyenge volt, hogy nagykanállal mértem, és édes málnaszószt tettek rá szójaszósz helyett. Ettünk még ezen kívül rántott halat is.

Ja, és senki nem tud rendesen enni pálcikával, ezért kést és villát adnak. Haha, én persze pálcikával próbálkoztam, aki volt már velem sushizni, tudja, hogy ez mekkora show műsor. De megjött az önbizalmam itt a brazilok között, és olyannyira megügyesedtem, hogy a végén a rántott halat is pálcikával ettem meg.

offroad

2 napot töltöttem a civilizációtól fényévekre egy kis farmon a semmi közepén, ahol térerő egyáltalán nem volt, internet pedig csak néha néha, olyan gyenge jellel, hogy a gmail csak csökkentett üzemmódban volt használható, skype egyáltalán nem. És ha jött egy nagyobb felhő, eltűnt az internet.

Egyébként nagyon szép hegyi vidék volt, vörösfölddel, mindenfelé legelő lovakkal és tehenekkel, trópusi növényzettel. Kicsit olyan volt, mint egy jurassic parkban forgatott milka reklám. Be is lelkesültem, hogy végre futhatok reggelente (merthogy az eddigi helyeken sehol sem engedtek ki egyedül az utcára), de aztán hamar meggondoltam magam, amikor kiderült, hogy bazi sok kígyó van a kertben. Elmesélték, hogy a teraszon rendszeresen megjelennek, és a házibácsi meg szokta fogni őket, hogy bevigye egy intézetbe, ahol kígyómarás elleni vakcinákat állítanak elő. Be is mutatták, hogy egy nagy kampós bottal hogyan kell kígyót fogni, sőt a vödröt is láttam, amiben a bácsi szállítani szokta őket, gyakran buszon, Sao Pauloban a metrón. Na nem is ülök többé vödrös emberek mellé a metrón, az fix. Éjszaka meg majdnem szívinfarktust kaptam, amikor ráléptem a táskám szíjára.

Két előadásom volt, egyiken rekordlétszámú publikum vett részt, 83 embert számoltunk.

Thursday, April 07, 2011

koros


Brazíliában mindenki sokkal fiatalabbnak néz ki. Nem tudom, hogyan csinálják, de folyamatosan becsapódom, és kiderül, hogy az emberek 10-15, néha 20 évvel fiatalabbak, mint gondolnám. A nőknél nem lep meg, mi nők a világ minden csücskében nagyon rafináltak vagyunk ilyen dolgokban, de a férfiak is olyan fiatalosak, hogy az eszem megáll. A minap találkoztam egy hapsival, akit kb. 30-nak néztem, aztán kiderült, hogy velem egyidős gyereke van. Ezt egyébként simán ki is használják, apakorabeli pasik simán csapják nekem a szelet. Hát, nagyon észnél kell lennem itt.

inglis


Meglepő módon Brazíliában mindenki gyönyörű amerikai akcentussal beszél. De még azok is, akik alig tudnak valamit angolul. Először azt hittem, valami véletlen, de aztán másoknál is ugyanazt tapasztaltam. Nem beszélnek helyesen, de a kiejtés az valami csodás. Valahogy el kéne csenni a trükküket. Sao Carlosban voltam egy időseknek tartott angolórán is, a tanár néninek szép volt a kiejtése, de még csak nem is direkt módszeres óra volt, portugálul magyarázta 10 percig, hogy a Thank you-ra mit kell válaszolni. Ez eleve meglepő tapasztalat volt, mert azt tanította, hogy az elsődleges válasz a Thank you-ra az, hogy OK. (Amit valljunk be, biztos hallottunk már, de nekem eszembe nem jutna tanítani). Utána pedig azt ecsetelte, hogy a legtöbb esetben a Thank you-ra nem is kell válaszolni, főleg ha nem nagy dologról van szó. Hát nem tudom, szerintem legalább egy no problemet azért el lehet morzsolni mindig.

Wednesday, April 06, 2011

Jetlag

Sűrűsdik a program, tegnap este kétórás előadást tartottam 52 érdeklődőnek Sao Carlosban (helyi magyarok is eljöttek, mert olvastak rólam az újságban, nagyon klassz érzés volt). Onnan éjjel utaztam Bauruba, ahol egy sokgyerekes családnál aludtam. Délután volt egy előadás a helyi egyetemen, aztán éjjel utaztam vissza Sao Pauloba.

Még nem sikerült átállnom a brazil időszámításra, rendszerint egy órával elöttük vagyok. Iszonyatosan stresszel, ahogy az időt kezelik. Nagyon sürgősen meg kellene pedig szoknom, mert tutira be fogok golyózni elég rövid időn belül. Itt az idő mint olyan nem létezik. Állandóan kérdezgetem, hogy mire mennyi idő van, mikor keljek, mikor indulunk, mikor kezdünk, mikor jönnek értem. Mindig az a válasz, hogy ne nyugtalankodjam már, relax.

A mai nap eléggé betett. 2-kor kezdődött az előadásom az egyetemen. Az égvilágon semmit nem lehetett előre tudni. Kérdeztem, hogy mennyi időm lesz. Amennyit akarok. Mondtam, hogy valamit mondjanak már körülbelül, 20 perc vagy 3 óra. A válasz az volt, hogy amennyit tudok beszélni. Mondtam, hogy két hetet simán. Kérdeztem, hogy hányan, és kik jönnek. Fogalmuk sincs. Mondtam, hogy 4-5 prezentációm van, tudnom kéne, hogy eszperantisták jönnek-e vagy érdeklődök, hogy miről beszéljek. Nem tudták. Na jó, gondoltam, akkor majd improvizálok. Még mindig jobb így, mint úgy, mint múltkor, amikor felkészültem valamire, és teljesen mást akartak végül. És ez előtte 2 perccel derült ki.

Kérdeztem, hogy mennyi idő alatt érünk oda. 15 perc, tehát 13.45-kor indulunk. Mondtam, hogy az nekem nem ok, én akarok előtte legalább 15 percet, megnézni, hogy működik-e a gép, felkészülni, levegőt venni. (azt nem mondtam, hogy otthon minden kis vacak óra előtt legalább 15 perccel kezdés előtt már a helyszínen vagyok, a tanítványok hozzám igazítják az óráikat, és ha kezdés előtt 10 perccel nem vagyok ott, már telefonálnak, hogy elütöttek-e vagy mi van.) Ok, nagy könyörgésemre belőttük a 13.30-at.

13.40-kor még sehol senki. 13.20-tól álltam tetőtől talpig készen az ajtóban. 13.40-kor már ideges lettem. 13.45-kor megérkezett, aki vitt, persze még kedélyesen nekiállt beszélgetni a háziakkal. Kedvesen megkértem, hogy talán induljunk. Erre mondta, hogy nyugodjak meg (haha, nem tudom, van-e olyan mondat, amitől az ember még idegesebb lesz).
Végre elindultunk, persze nem siettünk egyáltalán. Én már rosszul voltam az idegességtől, 14.00-kor még az egyetem közelében sem voltunk. (aki ismer, tudja, hogy az égvilágon semmi nem okoz nagyobb stresszt, mint elkésni valahonnan, mindegy van-e jelentősége, szabályosan el tudok ájulni az idegességtől, ha ilyen szitu van)

14.15-kor értünk az előadóterembe, persze sehol senki. Én már tutira vettem, hogy mindenki hazament. Olyan rosszul voltam, hogy alig tudtam összedugni a projektort és a laptopot. Aztán lassanként becsorogtok az emberek. Szerintem 14.30 előtt el se kezdtük, és persze folyamatosan jöttek be közben is.

Elképzelésem sincs, hogy itt hogyan nyomnám le bármelyik tipikus otthoni napomat, amikor reggel 7-től este 7-ig letanítok 5-6 90 perces órát, utazással együtt. És kb. 3 perc ráhagyással van kicentizve minden. Azt hiszem ideje lenne elengednem magam már, és kikapcsolni a német agyféltekémet, főleg ha valamilyen déli országba visz a szél élni a jövőben.



Tuesday, April 05, 2011

Látogatás egy kávéültetvényre

Ma ellátogattunk egy kávéültetvényre, ahol meghallgattuk, hogy hogyan szüretelik le a kávét, hogyan szárítják, hogy szállítják. (uh, ezt rímbe szedhettem volna rendesen... na mindegy). Kávét sajnos nem láttunk, csak a régi épületeket, amikben laktak az emberek az ültetvényen (tiszta nincs kettő négy nélkül feeling volt ám, csak nem szambáztak a feka szolgák az udvaron). Na meg láttunk egy csomó régi bútort, festményt, meg zongorát. Az idegenvezető bácsi 2 órát beszélt portugálisul mindenféléről, én meg nagyon büszke voltam, mert mindent megértettem, és természetesen állandóan kérdeztem is, szigorúan nyelvgyakorlási szándékkal.

A múzeumolás után kimentünk a kertbe (bazi nagy kert volt), ahol mindenféle egzotikus növény nőtt, meg hatalmas bambuszokat bambultunk bambán. Persze addigra lemerült a fényképezőm aksija, úgyhogy a sok uncsi szobabelsőről van kép, de a növényekről nincs. De legalább leírhattam az albumba az enteriőr szót, ami nem kicsit tett boldoggá. Volt egy kis kanális is, amely segítségével utaztatták anno a leszüretelt kávébabot a szárítóudvarra. A legenda szerint a grófnő szívesen sétált felfelé a kanális kis lépcsőin mezítláb a vízben, amolyan reggeli tornaként. Én persze rögtön ledobtam a szandálomat, és végigsétáltam az egészet (nagyon klassz érzés volt, simogatta a moha a talpamat, tiszta mezítlábos parkos érzés volt). Utána persze tiszta dzsuva lett a lábam, meg vörös a vörösföldtől, ami elég ciki volt, dehát ez van.

A látogatás végeztével kávéval, friss ananászlével és sütikkel kínáltak minket, ami nagyon kedves volt, és számomra meglepő is, mert öten fizettünk kb 2000 Ft-nál kevesebbet a belépőkért, aminek a duplájáért se tudnánk kávézni amúgy, na mindegy. Én persze rögtön nyers kávébabot akartam (amit imádok), de sajnos itt nem módi ez. Az idegenvezető srác aranyos volt. A dekoráció részeként voltak kitéve átlátszó üvegben kávébabok, és mondta, hogy egyek abból, ha nagyon akarok.

Kifele menet belógtunk a kávécserjék közé (ami elvileg nem lett volna szabad), hogy ne csak a csészében lássunk kávét, ha már itt vagyunk. A kávébab először zöld, aztán sárga, és ha megérik, akkor nagyon szép cseresznyepiros. Meg is kóstoltam néhány pirosat, nagyon fincsi gyümölcsíze volt, egy kis kávés beütéssel.

Na, kávé pipa, most már csak szambázni és focimeccsre kell mennem! Ójeee!

Fotók a látogatás kevésbé érdekes részéről imitt

Itteni vadaspark

Fotók itt, fotósok legyenek kedvesek megspórolni maguknak az élményt, és ugrani egyből a következő postra, mert a minőség katasztrofális, még úgy is, hogy ez a válogatás 200 fotó közül :)

Újabb képek, ezúttal nézhetőbbek, mert nem én csináltam őket

Fotók itt a santosi tengerpartos eszperantós szórólapozásról. (Ja, tudom, hogy fehér vagyok, mint a tej, hát kérem rajtam nem fog a brazil napocska sajnos... de a hajam már kiszőkült... na, úgy ahogy). A bikinis képektől megkíméllek benneteket. :)

Sunday, April 03, 2011

Néhány érdekesség a brazilokról

Nagyon furcsa, hogy itt minden családnál (középosztály és onnan felfelé) van bejárónő, de nem ám olyan, aki hetente kétszer kitakarít és ablakot pucol, hanem olyan, aki minden nap reggeltől délutánig a házban tesz-vesz. Itt nem ágyaznak be például maguk után az emberek (khm, na majd otthon azt fogom mondani, hogy Brazíliában ez a módi), mert az a bejárónő feladata már. Az elején párszor próbálkoztam, és szépen beágyaztam magam után, de délután láttam, hogy újraágyaztak utánam, így aztán a negyedik-ötödik alkalom után hagytam a francba az egészet.

A bejárónő ezen kívül minden egyes nap kézzel (!!) kimos (mosógép sehol sincs, a legeslegmodernebb lakásokban sem), megfőz, kitakarít mindenhol, és mindent elpakol, ami elöl marad. Az első alkalmakkor nem tudtam, hogy az éjjeliszekrény nem arra való, hogy rajta hagyjunk telefont, könyvet meg apróságokat, és mire délután visszajöttünk, eltűntek a cuccaim, egy órát kerestem őket a szekrényekben. A pendrive-jaimat egy hét után sikerült megtalálnom.

Nagyon furcsa még, hogy az emberek állandóan bókolnak, hogy milyen szép vagyok, férfiak, nők vegyesen. Egy sikeres előadás után odajönnek, és azt mondják, hogy milyen szép vagyok. Eltelt egy kis idő, mire helyesen tudtam értelmezni a bókokat, merthogy nyilván csak szimpla kedveskedésről van szó.

Egyébként a brazilok tényleg elég alacsonyak (főleg a nők). Az emberek nagyon sokfélék. Én azért eléggé kilógok, nem a világos haj miatt, mert sokan festik szőkére a hajukat, hanem inkább a világos szem miatt, ami elég különlegesnek számít. Az előhíresztelésekkel ellentétben nem találom a nőket kirívóan szépeknek, bár igaz, hogy sokkal többet sportolnak, és ez meglátszik azért. Akik szépek, azok túlhangsúlyozzák a szépségüket, a szép arcot torzítják túl sok sminkkel, a szép testet ízléstelenül kihívó ruhákban mutatják. Hát, lehet, hogy férfiszemmel más lenne, de engem nem bűvöl el. Rengetegen járnak sportruhákban az utcán. Pedig tudjuk ugye, hogy a tapinacinál nincs átmenet, az vagyon nagyon jó, vagy nagyon felejtős. És ugye azért az esetek 90%-ában inkább felejtős. Divat továbbá még a fogszabályzó felnőtteknek, iszonyat sok emberen látok. Nekem a fogszabályzóról rögtön a törött állkapcsom jut eszembe, és fizikai fájdalmaim támadnak.

A gyerekek viszont nagyon szépek, dehát a gyerekek mindenhol nagyon szépek.

Néhány szó a közlekedésről

Sao Paulo-ban hatalmas bátorság kell ahhoz, hogy az ember volán mögé üljön. A városi közlekedés brutális. Eleve a földrajzi adottságok miatt biciklizni szinte lehetetlen, az utcák úgy hullámzanak, mint a hullámvasút, rendszerint rosszul vagyok a kocsiban. Azon a környéken, ahol lakom, nincs is sík utca. 500 méter brutál lejtő, utána 500 méter brutál emelkedő, kb. annyira meredekek, mint a kanyar a Millin. Hát pár hét biciklizés után tutira lenne olyan fenekem, mint a béresalexandrának. Autóval nagyon nehéz vezetni, mert minden második lámpás megállásnál halálmeredekről kell nekiindulni. Vannak olyan durva utcák, hogy inkább megállnak a völgy seggében az emberek, ha fent áll egy autó az utca tetején a kereszteződésben, és megvárják, még elmegy, mert mögülle nem tudnának elindulni.

Ami elég meglepő, hogy sok helyen nincsenek sávok. Annyi autó van egymás mellett, amennyi elfér. Rengeteg motor van (nem robogók, mint Barcelonában, hanem rendes motorok), amelyek mindig a záróvonal (helyén) közlekednek, tehát a két sáv között, és mindig dudálnak, ha elmennek az autók között, hogy számítsanak rájuk. Ha sűrű a forgalom, akkor irdatlan dudálás van emiatt, mert 5 másodpercenként elhúz egy motor, amelyik végigdudálja az egész sort.

Amúgy abszolúte érvényesül a „a nagyobb az erősebb” elv; a nagy teherautók, kamionok és buszok mindig, minden helyzetben simán bevágnak bárki elé. Amúgy a sofőrök (és általában a brazilok) nagyon türelmesek, mindenki bambul a lámpáknál, de még sose hallottam dudálást vagy anyázást, a boltokban is olyan türelmesen állnak sorban az emberek, hogy el se hiszem. (Azt is hozzáteszem, hogy az alkalmazottak viszont annyira lassúak, hogy én úgyis idegbeteg vagyok kivárni, még végeznek, hogy most aztán tényleg nem sietek sehova. De erről lesz külön post.)

A benzin olcsóbb, mint nálunk (micsoda meglepetés, van, ahol még nem?), 1 liter kb. 2 real (durván 280 Ft), és nem nagyon van versengés a társaságok között, én mindenhol csak egy brazil cég kútjait láttam. A tankoláshoz mindig ingyen autómosás jár. A kocsik kb. olyanok, mint nálunk, csak sokkal több az amcsi. Szuzót még nem láttam (csak motort, de azt dögivel). Mondjuk kispözsót sem, meg régi fiat500-at sem :( na majd Buenos Airesben!! Rengeteg VW kisbusz van viszont, tök új gyártásúak, és 90%-uk hófehér. Ez itt valami komoly járgány lehet, hippi változatot még nem is láttam.

A tömegközlekedés egy horror. A metrón hihetetlenül sokan vannak, és állandóan tuszkolják egymást az emberek, mindig minden irányból legalább ketten hozzámérnek, ami nagyon idegesítő. Minden metrómegállóban van 3-4 fiatal, aki azért áll ott, hogy a fogyatékosokat, rászorulókat segítse. A buszos utazás felér egy vesekő kúrával, olyan irdatlan stílusban vezetnek a sofőrök, hogy először azt hittem Pakisztánban vagyunk. Olyan slunggal állnak meg folyton, hogy az ember veséje majd leszakad. A tömegközlekedéshez chipkártya van, amit a busz közepén lévő vasrácsnál kell lehúzni, hogy átengedjen, és le tudjál szállni. Ebben segít egy alkalmazott, aki egész nap a buszon ül, és az a dolga, hogy lehúzza a kártyád. A plázákban a szupermodern liftekben pedig csücsül egy gárszon egy széken, akinek az a dolga, hogy a gombokat nyomogassa helyettünk.