2 napot töltöttem a civilizációtól fényévekre egy kis farmon a semmi közepén, ahol térerő egyáltalán nem volt, internet pedig csak néha néha, olyan gyenge jellel, hogy a gmail csak csökkentett üzemmódban volt használható, skype egyáltalán nem. És ha jött egy nagyobb felhő, eltűnt az internet.
Egyébként nagyon szép hegyi vidék volt, vörösfölddel, mindenfelé legelő lovakkal és tehenekkel, trópusi növényzettel. Kicsit olyan volt, mint egy jurassic parkban forgatott milka reklám. Be is lelkesültem, hogy végre futhatok reggelente (merthogy az eddigi helyeken sehol sem engedtek ki egyedül az utcára), de aztán hamar meggondoltam magam, amikor kiderült, hogy bazi sok kígyó van a kertben. Elmesélték, hogy a teraszon rendszeresen megjelennek, és a házibácsi meg szokta fogni őket, hogy bevigye egy intézetbe, ahol kígyómarás elleni vakcinákat állítanak elő. Be is mutatták, hogy egy nagy kampós bottal hogyan kell kígyót fogni, sőt a vödröt is láttam, amiben a bácsi szállítani szokta őket, gyakran buszon, Sao Pauloban a metrón. Na nem is ülök többé vödrös emberek mellé a metrón, az fix. Éjszaka meg majdnem szívinfarktust kaptam, amikor ráléptem a táskám szíjára.
Két előadásom volt, egyiken rekordlétszámú publikum vett részt, 83 embert számoltunk.
Saturday, April 09, 2011
Thursday, April 07, 2011
koros
Brazíliában mindenki sokkal fiatalabbnak néz ki. Nem tudom, hogyan csinálják, de folyamatosan becsapódom, és kiderül, hogy az emberek 10-15, néha 20 évvel fiatalabbak, mint gondolnám. A nőknél nem lep meg, mi nők a világ minden csücskében nagyon rafináltak vagyunk ilyen dolgokban, de a férfiak is olyan fiatalosak, hogy az eszem megáll. A minap találkoztam egy hapsival, akit kb. 30-nak néztem, aztán kiderült, hogy velem egyidős gyereke van. Ezt egyébként simán ki is használják, apakorabeli pasik simán csapják nekem a szelet. Hát, nagyon észnél kell lennem itt.
inglis
Meglepő módon Brazíliában mindenki gyönyörű amerikai akcentussal beszél. De még azok is, akik alig tudnak valamit angolul. Először azt hittem, valami véletlen, de aztán másoknál is ugyanazt tapasztaltam. Nem beszélnek helyesen, de a kiejtés az valami csodás. Valahogy el kéne csenni a trükküket. Sao Carlosban voltam egy időseknek tartott angolórán is, a tanár néninek szép volt a kiejtése, de még csak nem is direkt módszeres óra volt, portugálul magyarázta 10 percig, hogy a Thank you-ra mit kell válaszolni. Ez eleve meglepő tapasztalat volt, mert azt tanította, hogy az elsődleges válasz a Thank you-ra az, hogy OK. (Amit valljunk be, biztos hallottunk már, de nekem eszembe nem jutna tanítani). Utána pedig azt ecsetelte, hogy a legtöbb esetben a Thank you-ra nem is kell válaszolni, főleg ha nem nagy dologról van szó. Hát nem tudom, szerintem legalább egy no problemet azért el lehet morzsolni mindig.
Wednesday, April 06, 2011
Jetlag
Sűrűsdik a program, tegnap este kétórás előadást tartottam 52 érdeklődőnek Sao Carlosban (helyi magyarok is eljöttek, mert olvastak rólam az újságban, nagyon klassz érzés volt). Onnan éjjel utaztam Bauruba, ahol egy sokgyerekes családnál aludtam. Délután volt egy előadás a helyi egyetemen, aztán éjjel utaztam vissza Sao Pauloba.
Még nem sikerült átállnom a brazil időszámításra, rendszerint egy órával elöttük vagyok. Iszonyatosan stresszel, ahogy az időt kezelik. Nagyon sürgősen meg kellene pedig szoknom, mert tutira be fogok golyózni elég rövid időn belül. Itt az idő mint olyan nem létezik. Állandóan kérdezgetem, hogy mire mennyi idő van, mikor keljek, mikor indulunk, mikor kezdünk, mikor jönnek értem. Mindig az a válasz, hogy ne nyugtalankodjam már, relax.
A mai nap eléggé betett. 2-kor kezdődött az előadásom az egyetemen. Az égvilágon semmit nem lehetett előre tudni. Kérdeztem, hogy mennyi időm lesz. Amennyit akarok. Mondtam, hogy valamit mondjanak már körülbelül, 20 perc vagy 3 óra. A válasz az volt, hogy amennyit tudok beszélni. Mondtam, hogy két hetet simán. Kérdeztem, hogy hányan, és kik jönnek. Fogalmuk sincs. Mondtam, hogy 4-5 prezentációm van, tudnom kéne, hogy eszperantisták jönnek-e vagy érdeklődök, hogy miről beszéljek. Nem tudták. Na jó, gondoltam, akkor majd improvizálok. Még mindig jobb így, mint úgy, mint múltkor, amikor felkészültem valamire, és teljesen mást akartak végül. És ez előtte 2 perccel derült ki.
Kérdeztem, hogy mennyi idő alatt érünk oda. 15 perc, tehát 13.45-kor indulunk. Mondtam, hogy az nekem nem ok, én akarok előtte legalább 15 percet, megnézni, hogy működik-e a gép, felkészülni, levegőt venni. (azt nem mondtam, hogy otthon minden kis vacak óra előtt legalább 15 perccel kezdés előtt már a helyszínen vagyok, a tanítványok hozzám igazítják az óráikat, és ha kezdés előtt 10 perccel nem vagyok ott, már telefonálnak, hogy elütöttek-e vagy mi van.) Ok, nagy könyörgésemre belőttük a 13.30-at.
13.40-kor még sehol senki. 13.20-tól álltam tetőtől talpig készen az ajtóban. 13.40-kor már ideges lettem. 13.45-kor megérkezett, aki vitt, persze még kedélyesen nekiállt beszélgetni a háziakkal. Kedvesen megkértem, hogy talán induljunk. Erre mondta, hogy nyugodjak meg (haha, nem tudom, van-e olyan mondat, amitől az ember még idegesebb lesz).
Végre elindultunk, persze nem siettünk egyáltalán. Én már rosszul voltam az idegességtől, 14.00-kor még az egyetem közelében sem voltunk. (aki ismer, tudja, hogy az égvilágon semmi nem okoz nagyobb stresszt, mint elkésni valahonnan, mindegy van-e jelentősége, szabályosan el tudok ájulni az idegességtől, ha ilyen szitu van)
14.15-kor értünk az előadóterembe, persze sehol senki. Én már tutira vettem, hogy mindenki hazament. Olyan rosszul voltam, hogy alig tudtam összedugni a projektort és a laptopot. Aztán lassanként becsorogtok az emberek. Szerintem 14.30 előtt el se kezdtük, és persze folyamatosan jöttek be közben is.
Elképzelésem sincs, hogy itt hogyan nyomnám le bármelyik tipikus otthoni napomat, amikor reggel 7-től este 7-ig letanítok 5-6 90 perces órát, utazással együtt. És kb. 3 perc ráhagyással van kicentizve minden. Azt hiszem ideje lenne elengednem magam már, és kikapcsolni a német agyféltekémet, főleg ha valamilyen déli országba visz a szél élni a jövőben.
Tuesday, April 05, 2011
Látogatás egy kávéültetvényre
Ma ellátogattunk egy kávéültetvényre, ahol meghallgattuk, hogy hogyan szüretelik le a kávét, hogyan szárítják, hogy szállítják. (uh, ezt rímbe szedhettem volna rendesen... na mindegy). Kávét sajnos nem láttunk, csak a régi épületeket, amikben laktak az emberek az ültetvényen (tiszta nincs kettő négy nélkül feeling volt ám, csak nem szambáztak a feka szolgák az udvaron). Na meg láttunk egy csomó régi bútort, festményt, meg zongorát. Az idegenvezető bácsi 2 órát beszélt portugálisul mindenféléről, én meg nagyon büszke voltam, mert mindent megértettem, és természetesen állandóan kérdeztem is, szigorúan nyelvgyakorlási szándékkal.
A múzeumolás után kimentünk a kertbe (bazi nagy kert volt), ahol mindenféle egzotikus növény nőtt, meg hatalmas bambuszokat bambultunk bambán. Persze addigra lemerült a fényképezőm aksija, úgyhogy a sok uncsi szobabelsőről van kép, de a növényekről nincs. De legalább leírhattam az albumba az enteriőr szót, ami nem kicsit tett boldoggá. Volt egy kis kanális is, amely segítségével utaztatták anno a leszüretelt kávébabot a szárítóudvarra. A legenda szerint a grófnő szívesen sétált felfelé a kanális kis lépcsőin mezítláb a vízben, amolyan reggeli tornaként. Én persze rögtön ledobtam a szandálomat, és végigsétáltam az egészet (nagyon klassz érzés volt, simogatta a moha a talpamat, tiszta mezítlábos parkos érzés volt). Utána persze tiszta dzsuva lett a lábam, meg vörös a vörösföldtől, ami elég ciki volt, dehát ez van.
A látogatás végeztével kávéval, friss ananászlével és sütikkel kínáltak minket, ami nagyon kedves volt, és számomra meglepő is, mert öten fizettünk kb 2000 Ft-nál kevesebbet a belépőkért, aminek a duplájáért se tudnánk kávézni amúgy, na mindegy. Én persze rögtön nyers kávébabot akartam (amit imádok), de sajnos itt nem módi ez. Az idegenvezető srác aranyos volt. A dekoráció részeként voltak kitéve átlátszó üvegben kávébabok, és mondta, hogy egyek abból, ha nagyon akarok.
Kifele menet belógtunk a kávécserjék közé (ami elvileg nem lett volna szabad), hogy ne csak a csészében lássunk kávét, ha már itt vagyunk. A kávébab először zöld, aztán sárga, és ha megérik, akkor nagyon szép cseresznyepiros. Meg is kóstoltam néhány pirosat, nagyon fincsi gyümölcsíze volt, egy kis kávés beütéssel.
Na, kávé pipa, most már csak szambázni és focimeccsre kell mennem! Ójeee!
Fotók a látogatás kevésbé érdekes részéről imitt
A múzeumolás után kimentünk a kertbe (bazi nagy kert volt), ahol mindenféle egzotikus növény nőtt, meg hatalmas bambuszokat bambultunk bambán. Persze addigra lemerült a fényképezőm aksija, úgyhogy a sok uncsi szobabelsőről van kép, de a növényekről nincs. De legalább leírhattam az albumba az enteriőr szót, ami nem kicsit tett boldoggá. Volt egy kis kanális is, amely segítségével utaztatták anno a leszüretelt kávébabot a szárítóudvarra. A legenda szerint a grófnő szívesen sétált felfelé a kanális kis lépcsőin mezítláb a vízben, amolyan reggeli tornaként. Én persze rögtön ledobtam a szandálomat, és végigsétáltam az egészet (nagyon klassz érzés volt, simogatta a moha a talpamat, tiszta mezítlábos parkos érzés volt). Utána persze tiszta dzsuva lett a lábam, meg vörös a vörösföldtől, ami elég ciki volt, dehát ez van.
A látogatás végeztével kávéval, friss ananászlével és sütikkel kínáltak minket, ami nagyon kedves volt, és számomra meglepő is, mert öten fizettünk kb 2000 Ft-nál kevesebbet a belépőkért, aminek a duplájáért se tudnánk kávézni amúgy, na mindegy. Én persze rögtön nyers kávébabot akartam (amit imádok), de sajnos itt nem módi ez. Az idegenvezető srác aranyos volt. A dekoráció részeként voltak kitéve átlátszó üvegben kávébabok, és mondta, hogy egyek abból, ha nagyon akarok.
Kifele menet belógtunk a kávécserjék közé (ami elvileg nem lett volna szabad), hogy ne csak a csészében lássunk kávét, ha már itt vagyunk. A kávébab először zöld, aztán sárga, és ha megérik, akkor nagyon szép cseresznyepiros. Meg is kóstoltam néhány pirosat, nagyon fincsi gyümölcsíze volt, egy kis kávés beütéssel.
Na, kávé pipa, most már csak szambázni és focimeccsre kell mennem! Ójeee!
Fotók a látogatás kevésbé érdekes részéről imitt
Itteni vadaspark
Fotók itt, fotósok legyenek kedvesek megspórolni maguknak az élményt, és ugrani egyből a következő postra, mert a minőség katasztrofális, még úgy is, hogy ez a válogatás 200 fotó közül :)
Újabb képek, ezúttal nézhetőbbek, mert nem én csináltam őket
Fotók itt a santosi tengerpartos eszperantós szórólapozásról. (Ja, tudom, hogy fehér vagyok, mint a tej, hát kérem rajtam nem fog a brazil napocska sajnos... de a hajam már kiszőkült... na, úgy ahogy). A bikinis képektől megkíméllek benneteket. :)
Sunday, April 03, 2011
Néhány érdekesség a brazilokról
Nagyon furcsa, hogy itt minden családnál (középosztály és onnan felfelé) van bejárónő, de nem ám olyan, aki hetente kétszer kitakarít és ablakot pucol, hanem olyan, aki minden nap reggeltől délutánig a házban tesz-vesz. Itt nem ágyaznak be például maguk után az emberek (khm, na majd otthon azt fogom mondani, hogy Brazíliában ez a módi), mert az a bejárónő feladata már. Az elején párszor próbálkoztam, és szépen beágyaztam magam után, de délután láttam, hogy újraágyaztak utánam, így aztán a negyedik-ötödik alkalom után hagytam a francba az egészet.
A bejárónő ezen kívül minden egyes nap kézzel (!!) kimos (mosógép sehol sincs, a legeslegmodernebb lakásokban sem), megfőz, kitakarít mindenhol, és mindent elpakol, ami elöl marad. Az első alkalmakkor nem tudtam, hogy az éjjeliszekrény nem arra való, hogy rajta hagyjunk telefont, könyvet meg apróságokat, és mire délután visszajöttünk, eltűntek a cuccaim, egy órát kerestem őket a szekrényekben. A pendrive-jaimat egy hét után sikerült megtalálnom.
Nagyon furcsa még, hogy az emberek állandóan bókolnak, hogy milyen szép vagyok, férfiak, nők vegyesen. Egy sikeres előadás után odajönnek, és azt mondják, hogy milyen szép vagyok. Eltelt egy kis idő, mire helyesen tudtam értelmezni a bókokat, merthogy nyilván csak szimpla kedveskedésről van szó.
Egyébként a brazilok tényleg elég alacsonyak (főleg a nők). Az emberek nagyon sokfélék. Én azért eléggé kilógok, nem a világos haj miatt, mert sokan festik szőkére a hajukat, hanem inkább a világos szem miatt, ami elég különlegesnek számít. Az előhíresztelésekkel ellentétben nem találom a nőket kirívóan szépeknek, bár igaz, hogy sokkal többet sportolnak, és ez meglátszik azért. Akik szépek, azok túlhangsúlyozzák a szépségüket, a szép arcot torzítják túl sok sminkkel, a szép testet ízléstelenül kihívó ruhákban mutatják. Hát, lehet, hogy férfiszemmel más lenne, de engem nem bűvöl el. Rengetegen járnak sportruhákban az utcán. Pedig tudjuk ugye, hogy a tapinacinál nincs átmenet, az vagyon nagyon jó, vagy nagyon felejtős. És ugye azért az esetek 90%-ában inkább felejtős. Divat továbbá még a fogszabályzó felnőtteknek, iszonyat sok emberen látok. Nekem a fogszabályzóról rögtön a törött állkapcsom jut eszembe, és fizikai fájdalmaim támadnak.
A gyerekek viszont nagyon szépek, dehát a gyerekek mindenhol nagyon szépek.
Néhány szó a közlekedésről
Sao Paulo-ban hatalmas bátorság kell ahhoz, hogy az ember volán mögé üljön. A városi közlekedés brutális. Eleve a földrajzi adottságok miatt biciklizni szinte lehetetlen, az utcák úgy hullámzanak, mint a hullámvasút, rendszerint rosszul vagyok a kocsiban. Azon a környéken, ahol lakom, nincs is sík utca. 500 méter brutál lejtő, utána 500 méter brutál emelkedő, kb. annyira meredekek, mint a kanyar a Millin. Hát pár hét biciklizés után tutira lenne olyan fenekem, mint a béresalexandrának. Autóval nagyon nehéz vezetni, mert minden második lámpás megállásnál halálmeredekről kell nekiindulni. Vannak olyan durva utcák, hogy inkább megállnak a völgy seggében az emberek, ha fent áll egy autó az utca tetején a kereszteződésben, és megvárják, még elmegy, mert mögülle nem tudnának elindulni.
Ami elég meglepő, hogy sok helyen nincsenek sávok. Annyi autó van egymás mellett, amennyi elfér. Rengeteg motor van (nem robogók, mint Barcelonában, hanem rendes motorok), amelyek mindig a záróvonal (helyén) közlekednek, tehát a két sáv között, és mindig dudálnak, ha elmennek az autók között, hogy számítsanak rájuk. Ha sűrű a forgalom, akkor irdatlan dudálás van emiatt, mert 5 másodpercenként elhúz egy motor, amelyik végigdudálja az egész sort.
Amúgy abszolúte érvényesül a „a nagyobb az erősebb” elv; a nagy teherautók, kamionok és buszok mindig, minden helyzetben simán bevágnak bárki elé. Amúgy a sofőrök (és általában a brazilok) nagyon türelmesek, mindenki bambul a lámpáknál, de még sose hallottam dudálást vagy anyázást, a boltokban is olyan türelmesen állnak sorban az emberek, hogy el se hiszem. (Azt is hozzáteszem, hogy az alkalmazottak viszont annyira lassúak, hogy én úgyis idegbeteg vagyok kivárni, még végeznek, hogy most aztán tényleg nem sietek sehova. De erről lesz külön post.)
A benzin olcsóbb, mint nálunk (micsoda meglepetés, van, ahol még nem?), 1 liter kb. 2 real (durván 280 Ft), és nem nagyon van versengés a társaságok között, én mindenhol csak egy brazil cég kútjait láttam. A tankoláshoz mindig ingyen autómosás jár. A kocsik kb. olyanok, mint nálunk, csak sokkal több az amcsi. Szuzót még nem láttam (csak motort, de azt dögivel). Mondjuk kispözsót sem, meg régi fiat500-at sem :( na majd Buenos Airesben!! Rengeteg VW kisbusz van viszont, tök új gyártásúak, és 90%-uk hófehér. Ez itt valami komoly járgány lehet, hippi változatot még nem is láttam.
A tömegközlekedés egy horror. A metrón hihetetlenül sokan vannak, és állandóan tuszkolják egymást az emberek, mindig minden irányból legalább ketten hozzámérnek, ami nagyon idegesítő. Minden metrómegállóban van 3-4 fiatal, aki azért áll ott, hogy a fogyatékosokat, rászorulókat segítse. A buszos utazás felér egy vesekő kúrával, olyan irdatlan stílusban vezetnek a sofőrök, hogy először azt hittem Pakisztánban vagyunk. Olyan slunggal állnak meg folyton, hogy az ember veséje majd leszakad. A tömegközlekedéshez chipkártya van, amit a busz közepén lévő vasrácsnál kell lehúzni, hogy átengedjen, és le tudjál szállni. Ebben segít egy alkalmazott, aki egész nap a buszon ül, és az a dolga, hogy lehúzza a kártyád. A plázákban a szupermodern liftekben pedig csücsül egy gárszon egy széken, akinek az a dolga, hogy a gombokat nyomogassa helyettünk.
Ami elég meglepő, hogy sok helyen nincsenek sávok. Annyi autó van egymás mellett, amennyi elfér. Rengeteg motor van (nem robogók, mint Barcelonában, hanem rendes motorok), amelyek mindig a záróvonal (helyén) közlekednek, tehát a két sáv között, és mindig dudálnak, ha elmennek az autók között, hogy számítsanak rájuk. Ha sűrű a forgalom, akkor irdatlan dudálás van emiatt, mert 5 másodpercenként elhúz egy motor, amelyik végigdudálja az egész sort.
Amúgy abszolúte érvényesül a „a nagyobb az erősebb” elv; a nagy teherautók, kamionok és buszok mindig, minden helyzetben simán bevágnak bárki elé. Amúgy a sofőrök (és általában a brazilok) nagyon türelmesek, mindenki bambul a lámpáknál, de még sose hallottam dudálást vagy anyázást, a boltokban is olyan türelmesen állnak sorban az emberek, hogy el se hiszem. (Azt is hozzáteszem, hogy az alkalmazottak viszont annyira lassúak, hogy én úgyis idegbeteg vagyok kivárni, még végeznek, hogy most aztán tényleg nem sietek sehova. De erről lesz külön post.)
A benzin olcsóbb, mint nálunk (micsoda meglepetés, van, ahol még nem?), 1 liter kb. 2 real (durván 280 Ft), és nem nagyon van versengés a társaságok között, én mindenhol csak egy brazil cég kútjait láttam. A tankoláshoz mindig ingyen autómosás jár. A kocsik kb. olyanok, mint nálunk, csak sokkal több az amcsi. Szuzót még nem láttam (csak motort, de azt dögivel). Mondjuk kispözsót sem, meg régi fiat500-at sem :( na majd Buenos Airesben!! Rengeteg VW kisbusz van viszont, tök új gyártásúak, és 90%-uk hófehér. Ez itt valami komoly járgány lehet, hippi változatot még nem is láttam.
A tömegközlekedés egy horror. A metrón hihetetlenül sokan vannak, és állandóan tuszkolják egymást az emberek, mindig minden irányból legalább ketten hozzámérnek, ami nagyon idegesítő. Minden metrómegállóban van 3-4 fiatal, aki azért áll ott, hogy a fogyatékosokat, rászorulókat segítse. A buszos utazás felér egy vesekő kúrával, olyan irdatlan stílusban vezetnek a sofőrök, hogy először azt hittem Pakisztánban vagyunk. Olyan slunggal állnak meg folyton, hogy az ember veséje majd leszakad. A tömegközlekedéshez chipkártya van, amit a busz közepén lévő vasrácsnál kell lehúzni, hogy átengedjen, és le tudjál szállni. Ebben segít egy alkalmazott, aki egész nap a buszon ül, és az a dolga, hogy lehúzza a kártyád. A plázákban a szupermodern liftekben pedig csücsül egy gárszon egy széken, akinek az a dolga, hogy a gombokat nyomogassa helyettünk.
Friday, April 01, 2011
zanzasitott 2 nap
Na nem akarok dogunalmas blogot, ami csak az eloadasokrol es kurzusokrol szol, ezert zanzasitom az elozo ket napot: tegnap visszatertem São Paulo-ba, es delutan egy oras eloadast nyomtam Guarulhos egyetemen kb 30 erdeklodomek, ma pedig egy szegenyebb varosreszben jartam eloadni, szinten kb. 30 erdeklodonek. Kocsibol lattam a favelakat is, annyira nem volt megrazo, bar allitolag ez csak egy lajtosabb resz volt.
Thursday, March 31, 2011
Santos - gyerekek között
A szívem egy része biztosan itt marad Braziliában.
Braziliában a gyerekeknek vagy reggel vagy délután van tanítás. Önkéntesek nappali foglalkoztatókat üzemeltetnek, ahol felügyelnek a gyerekekre, tanítgatják őket, illetve enni adnak nekik, amikor éppen nincsenek suliban, hogy ne az utcán legyenek. Ma egy ilyen foglalkoztatóban jártam, amelyet a santos-i piac felső emeletén üzemeltetnek önkéntesek. Egy nyugdíjas tanárnő eszperantót is tanít nekik.
Egy csapatnyi 5-14 éves gyerek várt a földön ülve, félkörben. Nagyon megörültek nekem. Kis érdekességeket, történeteket meséltem Magyarországról, ami nagyon érdekelte őket, rengeteget kérdeztek. Az első kérdés persze az volt, hogy melyik a kedvenc focicsapatom. Rögtön meg is hódítottam a társaságot, amikor mondtam, hogy a Santos. Tanítottam nekik eszperantó énekeket is, ami nagyon tetszett nekik. A foglalkozás után odajöttek puszit adni, ölelgetni, a hajamat simogatni. Szívszakasztó érzés volt, amikor egyszer 5-en fogták a két kezem. Indulás előtt még oda-odajöttek egy-egy titkos kis kérdéssel. Azt kérdezték, hogy anyukám van-e, meg apukám van-e. Fordult velem egyet-kettőt a világ, amire megértettem a kérdést. Sokkal messzebb van ez a Brazília, mint gondoltam.
Képek itt.
Braziliában a gyerekeknek vagy reggel vagy délután van tanítás. Önkéntesek nappali foglalkoztatókat üzemeltetnek, ahol felügyelnek a gyerekekre, tanítgatják őket, illetve enni adnak nekik, amikor éppen nincsenek suliban, hogy ne az utcán legyenek. Ma egy ilyen foglalkoztatóban jártam, amelyet a santos-i piac felső emeletén üzemeltetnek önkéntesek. Egy nyugdíjas tanárnő eszperantót is tanít nekik.
Egy csapatnyi 5-14 éves gyerek várt a földön ülve, félkörben. Nagyon megörültek nekem. Kis érdekességeket, történeteket meséltem Magyarországról, ami nagyon érdekelte őket, rengeteget kérdeztek. Az első kérdés persze az volt, hogy melyik a kedvenc focicsapatom. Rögtön meg is hódítottam a társaságot, amikor mondtam, hogy a Santos. Tanítottam nekik eszperantó énekeket is, ami nagyon tetszett nekik. A foglalkozás után odajöttek puszit adni, ölelgetni, a hajamat simogatni. Szívszakasztó érzés volt, amikor egyszer 5-en fogták a két kezem. Indulás előtt még oda-odajöttek egy-egy titkos kis kérdéssel. Azt kérdezték, hogy anyukám van-e, meg apukám van-e. Fordult velem egyet-kettőt a világ, amire megértettem a kérdést. Sokkal messzebb van ez a Brazília, mint gondoltam.
Képek itt.
Wednesday, March 30, 2011
Santos
Tegnap tartottam egy egyórás eszperantó bemutató órát kezdőknek és érdeklődőknek egy kulturális központban. Körülbelül 30 ember jött el, nagy sikerem volt. Utána sokan odajöttek megölelgetni, megpuszilni, ajándékokat adtak, és aláíratták a nyelvkönyvüket. Nagyon megható volt. Közben hatalmas eső volt, még sose láttam ennyi vizet ömleni, és a levegő egy csöppet sem hűlt le.
Utána elmentem egy kóruspróbára a vendéglátó anyuka kórusába (ő a kórusvezető). Szuper volt, összehasonlíthatatlan a hazai élményekkel (még a budapesti brazil kórus se közelíti meg). Itt mindenki mozog és táncol éneklés közben, külön koreográfiákat találnak ki az énekekhez. Rögtön találtam ismerős dalokat a repertoárban, így direkt az én tiszteletemre énekeltük a La Bambat, a Guantanemerat és a La Cucarachat (4 szólamban!!). Utána tanítottak brazil dalokat, és én is tanítottam nekik egy eszperantót. Az utolsó dal alatt mindenki ölelgette és puszilgatta egymást, ami nagyon megható volt. Már egészen megszoktam ezt az ölelkezősdit, nehéz lesz visszaszoknom otthon.
Utána elmentem egy kóruspróbára a vendéglátó anyuka kórusába (ő a kórusvezető). Szuper volt, összehasonlíthatatlan a hazai élményekkel (még a budapesti brazil kórus se közelíti meg). Itt mindenki mozog és táncol éneklés közben, külön koreográfiákat találnak ki az énekekhez. Rögtön találtam ismerős dalokat a repertoárban, így direkt az én tiszteletemre énekeltük a La Bambat, a Guantanemerat és a La Cucarachat (4 szólamban!!). Utána tanítottak brazil dalokat, és én is tanítottam nekik egy eszperantót. Az utolsó dal alatt mindenki ölelgette és puszilgatta egymást, ami nagyon megható volt. Már egészen megszoktam ezt az ölelkezősdit, nehéz lesz visszaszoknom otthon.
Tuesday, March 29, 2011
Monday, March 28, 2011
Kajákról
Az eddigi 6 napos tapasztalataim alapján azt kell, hogy mondjam, hogy a brazil konyha nem túl változatos. A sztenderd kaja barnarizs, babszósz, saláta, és hozzá valamilyen hús vagy hal. Eddig bárhova mentem, mindig ez volt. A húst-halat variálják, a többi viszont fix. Furcsa, hogy nálunk kb. 12 féle köret van, ami teljesen mindennapi, és már akkor rosszul érzem magam, ha egy hét alatt kétszer is rizst eszem köretnek. Az édességek totál európaiak, leszámítva, hogy sokkal több a kókuszos. Nagyon sok gyümölcsöt esznek, eszméletlen sok fajta létezik.
Az innivalók nagyon durván finomak. A brazilok mindenféle gyümölcsből leveket csinálnak, összeturmixolják a gyümölcshúst és felöntik vízzel. Nagyon finomak! Tegnap volt szerencsém megkóstolni a brazil kólát is, a neve Guaraní, és olyan kb. mint az Almdudler csak sokkal rágógumi-izűbb.
Az innivalók nagyon durván finomak. A brazilok mindenféle gyümölcsből leveket csinálnak, összeturmixolják a gyümölcshúst és felöntik vízzel. Nagyon finomak! Tegnap volt szerencsém megkóstolni a brazil kólát is, a neve Guaraní, és olyan kb. mint az Almdudler csak sokkal rágógumi-izűbb.
Sao Vicente - Santos
Sao Vicente - Santos-ban vagyok, ez egy tengerparti város Sao Paulo-tól kb 2 órányira. Egy családban lakom, ahol harmadik lány lettem, nagyon aranyosak. Az anyukától kaptam egy táskát, pár bizsut és néhány szép ruhát, tényleg a lányuknak érzem magam.
Délelőtt fürödtünk az apukával a tengerben, a víz nagyon meleg volt, és hatalmas hullámok voltak, nagyon tetszett. Délután kimentünk a tengerpartra eszperantós röplapokat osztogatni az embereknek. Ez nagyon klassz élmény volt, én rögtön eszperantóul beszéltem mindenkihez, és valamelyik srác fordított. Vagy 80-90 lapot kiosztottunk, de sehol sem küldtek el a francba, mindenki meghallgatott, érdeklődött, és megköszönte. Ez nagyon furcsa volt. Utána ellátogattunk egy bazárba, ahol kajáltunk és nézelődtünk, valamint én találtam magamnak egy chileit meg egy argentint, és ki is próbáltam rögtön, hogy működnek-e gyakorlatban a voseado és az argentin szlengek. Jelentem, működik.
A család háza lélegzetelállítóan gyönyörű, sose láttam hasonlót. Nem egy hatalmas palota, de elbűvölő. A kertben a fákon lakik egy kismajom, kb 15 cm magas, szürke, kis fehér pofival, akit a háziak banánnal etetnek. (tőlem nem fogadta el, pedig nagyon igyekeztem). Nagyon édes.
Délelőtt fürödtünk az apukával a tengerben, a víz nagyon meleg volt, és hatalmas hullámok voltak, nagyon tetszett. Délután kimentünk a tengerpartra eszperantós röplapokat osztogatni az embereknek. Ez nagyon klassz élmény volt, én rögtön eszperantóul beszéltem mindenkihez, és valamelyik srác fordított. Vagy 80-90 lapot kiosztottunk, de sehol sem küldtek el a francba, mindenki meghallgatott, érdeklődött, és megköszönte. Ez nagyon furcsa volt. Utána ellátogattunk egy bazárba, ahol kajáltunk és nézelődtünk, valamint én találtam magamnak egy chileit meg egy argentint, és ki is próbáltam rögtön, hogy működnek-e gyakorlatban a voseado és az argentin szlengek. Jelentem, működik.
A család háza lélegzetelállítóan gyönyörű, sose láttam hasonlót. Nem egy hatalmas palota, de elbűvölő. A kertben a fákon lakik egy kismajom, kb 15 cm magas, szürke, kis fehér pofival, akit a háziak banánnal etetnek. (tőlem nem fogadta el, pedig nagyon igyekeztem). Nagyon édes.
Képes
Íme néhány kép Sao Paulo-ról és Santos-ról. Még nem igazán tudom kezelni a Flickr-t, ezért inkább a set-ekre menjetek, oda összeválogattam őket, és írtam szövegeket is.
Saturday, March 26, 2011
São Paulo 4
Az utolsó szabad napomon elmentünk reggel Aparecida orvosához a kórházba. Már a váróban mindenkinek bemutatott, mindenkinek elmesélte, hogy ki vagyok, és mit keresek itt, aztán utána bevitt magával a konzultációra is. Először azt hittem, hogy pszichomokusnál vagyunk, ugyanis az első 15 perc azzal telt, hogy összefoglalta, hogy mi történt vele, és persze rólam mesélt. Aztán egyszer csak kiderült, hogy valószínűleg reumatológusnál vagyunk, vagy valami hasonlónál, amikor rátértek a problémák kitárgyalására.
Utána metróval bementünk a centrumba, egy hatalmas sétálóutcába, ahol millió ember mászkált, és persze megnéztük a nagypiacot, ami hihetetlen élmény volt. Utána még mászkáltunk a városban, bár én elég kényelmetlenül éreztem magam, mert megszámlálhatatlan ember volt állandóan körülöttem, és állandóan lökdöstek valamelyik oldalról. Néhány hely ráadásul olyan lepukkant volt, hogy tiszta istenvárosa hangulatom volt.
Első dolgozós napomon rögtön nagyhallal indítottam, három prezentációt nyomtam egymás után Magyarországról, a magyar kultúráról, kajákról. Összesen több mint 7 órát beszéltem, szinte folyamatosan, ami eléggé megviselt fizikailag. Iszonyat sokan voltak, az első két előadáson 10-20-an, a másodikon 40-nél többen. Hihetetlen, mennyire érdeklődőek voltak. Voltak, akik a második előadás után a harmadikra is beültek, hiába mondtam, hogy ugyanaz lesz. Ez kicsit kellemetlen volt nekem, mert rossz érzés volt, hogy ugyanazt mondom, de ők nagyon élvezték.
Utána mindenki egyesével fotózkodott velem, mintha valami nagy sztár lennék, ez nagyon megható volt. Bár legközelebb meg fogom kérni őket, hogy inkább előtte fotózkodjunk, mert a végére mar mindenem folyt, 32 C van.
Thursday, March 24, 2011
São Paulo 3
Ma reggel konditeremben voltunk Aparecidaval. Olyan büszke volt rám, hogy körbecipelt, és mindenkinek bemutatott. Ennek köszönhetően 2 percet sem tudtam eltölteni anélkül, hogy valaki odajött volna ismerkedni, kérdezősködni, úgyhogy a biciklizés/taposás/futás/súlyzózás közben én portugálul csevegtem vadidegenekkel. Utána jógáztunk, ami nagyon tetszett. Teszteltem a portugál hallás utáni szövegértő képességemet. Közben rögtön eszembe is jutott, hogy milyen jó ötlet lenne ötvözni a jógaórákat a szintfelmérő tesztekkel. A tesztalany kiválaszt egy nyelvet, és egyre nehezedő utasításokat kell követnie. Mivel rögtön kell reagálni az utasításra, egyből meghatározható a szint.
A brazilok egyébként nagyon pusziszkodósak. Nekem nagyon furcsa volt, hogy mindenki vadidegenként rögtön megölelt, és megpuszilt, úgy is, hogy valószínűleg sosem fogom őket többet látni. Egy csomóan odajöttek hozzám, ölelés, puszi, 2 mondat, aztán elköszönés, ölelés, puszi. Ami még nagyon furcsa, hogy az emberek fele utcán-boltban-bankban sportcuccokban mászkál, de rendesen sztreccsnaciban ám. Itt annyira természetes dolog a sport, hogy egyáltalán nem ciki. Ma például mi is simán bementünk egy plázába Aparecidával a konditerem után egyenesen, úgy, ahogy voltunk, sztreccsnaciban, topban. Én először nagyon hülyén éreztem magam, de aztán amikor a patikában láttam, hogy több a sztreccsnacis, mint a normál, akkor már nem érdekelt nagyon. Azért elképzeltem, hogy micsoda bámészkodás lenne, ha a Westendbe mentünk volna be tapinaciban.
Ja, még egy érdekesség mára. Itt nem szokás, hogy az embereknek mosógépük legyen. Mindenki kézzel mos, vagy mosat a bejárónővel.
São Paulo - meg mindig az elso benyomasok
Az elso napomat mar aktivan toltottem, elkisertem Aparecidat (akinel lakom) elintezni nehany tennivalot. Elvitt egy szupermarketbe, ahol megmutogatta az osszes gyumolcsot es zoldseget, amit nagyon elveztem. Utana ittunk kokuszvizet, amit akkor nyernek ki a kokuszbol, amikor az meg zold. Amig nalunk palacsintazda, Hollandiaban sultkrumplizda, itt kokuszda van a bevasarlo kozpontokban, ahol kokuszvizet arulnak, meg egyeb kokuszos edessegeket. A kokuszviz egyebkent olyan, mint a viz (allagra teljesen), enyhen edes kokuszize van.
A bevasarlo kozpontban voltak egyeb erdekessegek is, pl. ketrecekben felmillioforintos kiskutyakat arulnak (a legdragabb pont egy mopsz volt), ugy, ahogy nalunk a tengerimalacokat. Hat ize. Ket bolttal odebb meg egy olyan hely uzemel hetvegenkent, ahova le lehet adni gazdatlan macskakat es kutyakat, es barki elviheti oket. Klassz otlet. Ami meg tetszett, hogy a bejarat mellett van kulon parkolo 60 ev folottieknek fenntartva, mar elkepzeltem, hogy ha nalunk a hajdufelek miatt meg a rokkant parkolok se mukodnek, ez mennyire hiabavalo lenne. Itt meg mukodik.
A hatalmas varos kozepen van egy elkeritett erdo (nem is park, tenyleg erdo, es oriasi), amit a varos tudejenek hivnak, es a levego frissitesere szolgal. El van keritve, igy bemenni csak egy pici reszere lehet.
A bevasarlo kozpontban voltak egyeb erdekessegek is, pl. ketrecekben felmillioforintos kiskutyakat arulnak (a legdragabb pont egy mopsz volt), ugy, ahogy nalunk a tengerimalacokat. Hat ize. Ket bolttal odebb meg egy olyan hely uzemel hetvegenkent, ahova le lehet adni gazdatlan macskakat es kutyakat, es barki elviheti oket. Klassz otlet. Ami meg tetszett, hogy a bejarat mellett van kulon parkolo 60 ev folottieknek fenntartva, mar elkepzeltem, hogy ha nalunk a hajdufelek miatt meg a rokkant parkolok se mukodnek, ez mennyire hiabavalo lenne. Itt meg mukodik.
A hatalmas varos kozepen van egy elkeritett erdo (nem is park, tenyleg erdo, es oriasi), amit a varos tudejenek hivnak, es a levego frissitesere szolgal. El van keritve, igy bemenni csak egy pici reszere lehet.
Wednesday, March 23, 2011
São Paulo
megerkeztem! Az elso benyomasok São Paulorol: hihetetlenul, kegyetlenul, brutalisan nagy a varos, iszonyatosan paras a levego, es nyar van. Minden zold, a varos tele fakkal es novenyekkel. Az epuletek eszmeletlenul szinesek, a szallasadoim haza pl. durva elenk telekomszinu, nagyon tuti hangulata van. Az utcan mindenhol emberek futnak, meg az autopalya mellett is, es a biciklesek szembejonnek az ut szelen a forgalommal, meg a gyorsforgalmin is. Eleg meresz. Nagyon tetszik. Sot, NAGYON TETSZIK :)
Subscribe to:
Posts (Atom)