Sunday, April 03, 2011

Néhány érdekesség a brazilokról

Nagyon furcsa, hogy itt minden családnál (középosztály és onnan felfelé) van bejárónő, de nem ám olyan, aki hetente kétszer kitakarít és ablakot pucol, hanem olyan, aki minden nap reggeltől délutánig a házban tesz-vesz. Itt nem ágyaznak be például maguk után az emberek (khm, na majd otthon azt fogom mondani, hogy Brazíliában ez a módi), mert az a bejárónő feladata már. Az elején párszor próbálkoztam, és szépen beágyaztam magam után, de délután láttam, hogy újraágyaztak utánam, így aztán a negyedik-ötödik alkalom után hagytam a francba az egészet.

A bejárónő ezen kívül minden egyes nap kézzel (!!) kimos (mosógép sehol sincs, a legeslegmodernebb lakásokban sem), megfőz, kitakarít mindenhol, és mindent elpakol, ami elöl marad. Az első alkalmakkor nem tudtam, hogy az éjjeliszekrény nem arra való, hogy rajta hagyjunk telefont, könyvet meg apróságokat, és mire délután visszajöttünk, eltűntek a cuccaim, egy órát kerestem őket a szekrényekben. A pendrive-jaimat egy hét után sikerült megtalálnom.

Nagyon furcsa még, hogy az emberek állandóan bókolnak, hogy milyen szép vagyok, férfiak, nők vegyesen. Egy sikeres előadás után odajönnek, és azt mondják, hogy milyen szép vagyok. Eltelt egy kis idő, mire helyesen tudtam értelmezni a bókokat, merthogy nyilván csak szimpla kedveskedésről van szó.

Egyébként a brazilok tényleg elég alacsonyak (főleg a nők). Az emberek nagyon sokfélék. Én azért eléggé kilógok, nem a világos haj miatt, mert sokan festik szőkére a hajukat, hanem inkább a világos szem miatt, ami elég különlegesnek számít. Az előhíresztelésekkel ellentétben nem találom a nőket kirívóan szépeknek, bár igaz, hogy sokkal többet sportolnak, és ez meglátszik azért. Akik szépek, azok túlhangsúlyozzák a szépségüket, a szép arcot torzítják túl sok sminkkel, a szép testet ízléstelenül kihívó ruhákban mutatják. Hát, lehet, hogy férfiszemmel más lenne, de engem nem bűvöl el. Rengetegen járnak sportruhákban az utcán. Pedig tudjuk ugye, hogy a tapinacinál nincs átmenet, az vagyon nagyon jó, vagy nagyon felejtős. És ugye azért az esetek 90%-ában inkább felejtős. Divat továbbá még a fogszabályzó felnőtteknek, iszonyat sok emberen látok. Nekem a fogszabályzóról rögtön a törött állkapcsom jut eszembe, és fizikai fájdalmaim támadnak.

A gyerekek viszont nagyon szépek, dehát a gyerekek mindenhol nagyon szépek.

Néhány szó a közlekedésről

Sao Paulo-ban hatalmas bátorság kell ahhoz, hogy az ember volán mögé üljön. A városi közlekedés brutális. Eleve a földrajzi adottságok miatt biciklizni szinte lehetetlen, az utcák úgy hullámzanak, mint a hullámvasút, rendszerint rosszul vagyok a kocsiban. Azon a környéken, ahol lakom, nincs is sík utca. 500 méter brutál lejtő, utána 500 méter brutál emelkedő, kb. annyira meredekek, mint a kanyar a Millin. Hát pár hét biciklizés után tutira lenne olyan fenekem, mint a béresalexandrának. Autóval nagyon nehéz vezetni, mert minden második lámpás megállásnál halálmeredekről kell nekiindulni. Vannak olyan durva utcák, hogy inkább megállnak a völgy seggében az emberek, ha fent áll egy autó az utca tetején a kereszteződésben, és megvárják, még elmegy, mert mögülle nem tudnának elindulni.

Ami elég meglepő, hogy sok helyen nincsenek sávok. Annyi autó van egymás mellett, amennyi elfér. Rengeteg motor van (nem robogók, mint Barcelonában, hanem rendes motorok), amelyek mindig a záróvonal (helyén) közlekednek, tehát a két sáv között, és mindig dudálnak, ha elmennek az autók között, hogy számítsanak rájuk. Ha sűrű a forgalom, akkor irdatlan dudálás van emiatt, mert 5 másodpercenként elhúz egy motor, amelyik végigdudálja az egész sort.

Amúgy abszolúte érvényesül a „a nagyobb az erősebb” elv; a nagy teherautók, kamionok és buszok mindig, minden helyzetben simán bevágnak bárki elé. Amúgy a sofőrök (és általában a brazilok) nagyon türelmesek, mindenki bambul a lámpáknál, de még sose hallottam dudálást vagy anyázást, a boltokban is olyan türelmesen állnak sorban az emberek, hogy el se hiszem. (Azt is hozzáteszem, hogy az alkalmazottak viszont annyira lassúak, hogy én úgyis idegbeteg vagyok kivárni, még végeznek, hogy most aztán tényleg nem sietek sehova. De erről lesz külön post.)

A benzin olcsóbb, mint nálunk (micsoda meglepetés, van, ahol még nem?), 1 liter kb. 2 real (durván 280 Ft), és nem nagyon van versengés a társaságok között, én mindenhol csak egy brazil cég kútjait láttam. A tankoláshoz mindig ingyen autómosás jár. A kocsik kb. olyanok, mint nálunk, csak sokkal több az amcsi. Szuzót még nem láttam (csak motort, de azt dögivel). Mondjuk kispözsót sem, meg régi fiat500-at sem :( na majd Buenos Airesben!! Rengeteg VW kisbusz van viszont, tök új gyártásúak, és 90%-uk hófehér. Ez itt valami komoly járgány lehet, hippi változatot még nem is láttam.

A tömegközlekedés egy horror. A metrón hihetetlenül sokan vannak, és állandóan tuszkolják egymást az emberek, mindig minden irányból legalább ketten hozzámérnek, ami nagyon idegesítő. Minden metrómegállóban van 3-4 fiatal, aki azért áll ott, hogy a fogyatékosokat, rászorulókat segítse. A buszos utazás felér egy vesekő kúrával, olyan irdatlan stílusban vezetnek a sofőrök, hogy először azt hittem Pakisztánban vagyunk. Olyan slunggal állnak meg folyton, hogy az ember veséje majd leszakad. A tömegközlekedéshez chipkártya van, amit a busz közepén lévő vasrácsnál kell lehúzni, hogy átengedjen, és le tudjál szállni. Ebben segít egy alkalmazott, aki egész nap a buszon ül, és az a dolga, hogy lehúzza a kártyád. A plázákban a szupermodern liftekben pedig csücsül egy gárszon egy széken, akinek az a dolga, hogy a gombokat nyomogassa helyettünk.

Friday, April 01, 2011

zanzasitott 2 nap

Na nem akarok dogunalmas blogot, ami csak az eloadasokrol es kurzusokrol szol, ezert zanzasitom az elozo ket napot: tegnap visszatertem São Paulo-ba, es delutan egy oras eloadast nyomtam Guarulhos egyetemen kb 30 erdeklodomek, ma pedig egy szegenyebb varosreszben jartam eloadni, szinten kb. 30 erdeklodonek. Kocsibol lattam a favelakat is, annyira nem volt megrazo, bar allitolag ez csak egy lajtosabb resz volt.

Thursday, March 31, 2011

Santos - gyerekek között

A szívem egy része biztosan itt marad Braziliában.

Braziliában a gyerekeknek vagy reggel vagy délután van tanítás. Önkéntesek nappali foglalkoztatókat üzemeltetnek, ahol felügyelnek a gyerekekre, tanítgatják őket, illetve enni adnak nekik, amikor éppen nincsenek suliban, hogy ne az utcán legyenek. Ma egy ilyen foglalkoztatóban jártam, amelyet a santos-i piac felső emeletén üzemeltetnek önkéntesek. Egy nyugdíjas tanárnő eszperantót is tanít nekik.

Egy csapatnyi 5-14 éves gyerek várt a földön ülve, félkörben. Nagyon megörültek nekem. Kis érdekességeket, történeteket meséltem Magyarországról, ami nagyon érdekelte őket, rengeteget kérdeztek. Az első kérdés persze az volt, hogy melyik a kedvenc focicsapatom. Rögtön meg is hódítottam a társaságot, amikor mondtam, hogy a Santos. Tanítottam nekik eszperantó énekeket is, ami nagyon tetszett nekik. A foglalkozás után odajöttek puszit adni, ölelgetni, a hajamat simogatni. Szívszakasztó érzés volt, amikor egyszer 5-en fogták a két kezem. Indulás előtt még oda-odajöttek egy-egy titkos kis kérdéssel. Azt kérdezték, hogy anyukám van-e, meg apukám van-e. Fordult velem egyet-kettőt a világ, amire megértettem a kérdést. Sokkal messzebb van ez a Brazília, mint gondoltam.

Képek itt.

Wednesday, March 30, 2011

Santos

Tegnap tartottam egy egyórás eszperantó bemutató órát kezdőknek és érdeklődőknek egy kulturális központban. Körülbelül 30 ember jött el, nagy sikerem volt. Utána sokan odajöttek megölelgetni, megpuszilni, ajándékokat adtak, és aláíratták a nyelvkönyvüket. Nagyon megható volt. Közben hatalmas eső volt, még sose láttam ennyi vizet ömleni, és a levegő egy csöppet sem hűlt le.

Utána elmentem egy kóruspróbára a vendéglátó anyuka kórusába (ő a kórusvezető). Szuper volt, összehasonlíthatatlan a hazai élményekkel (még a budapesti brazil kórus se közelíti meg). Itt mindenki mozog és táncol éneklés közben, külön koreográfiákat találnak ki az énekekhez. Rögtön találtam ismerős dalokat a repertoárban, így direkt az én tiszteletemre énekeltük a La Bambat, a Guantanemerat és a La Cucarachat (4 szólamban!!). Utána tanítottak brazil dalokat, és én is tanítottam nekik egy eszperantót. Az utolsó dal alatt mindenki ölelgette és puszilgatta egymást, ami nagyon megható volt. Már egészen megszoktam ezt az ölelkezősdit, nehéz lesz visszaszoknom otthon.

Tuesday, March 29, 2011

Monday, March 28, 2011

Kajákról

Az eddigi 6 napos tapasztalataim alapján azt kell, hogy mondjam, hogy a brazil konyha nem túl változatos. A sztenderd kaja barnarizs, babszósz, saláta, és hozzá valamilyen hús vagy hal. Eddig bárhova mentem, mindig ez volt. A húst-halat variálják, a többi viszont fix. Furcsa, hogy nálunk kb. 12 féle köret van, ami teljesen mindennapi, és már akkor rosszul érzem magam, ha egy hét alatt kétszer is rizst eszem köretnek. Az édességek totál európaiak, leszámítva, hogy sokkal több a kókuszos. Nagyon sok gyümölcsöt esznek, eszméletlen sok fajta létezik.

Az innivalók nagyon durván finomak. A brazilok mindenféle gyümölcsből leveket csinálnak, összeturmixolják a gyümölcshúst és felöntik vízzel. Nagyon finomak! Tegnap volt szerencsém megkóstolni a brazil kólát is, a neve Guaraní, és olyan kb. mint az Almdudler csak sokkal rágógumi-izűbb.

Sao Vicente - Santos

Sao Vicente - Santos-ban vagyok, ez egy tengerparti város Sao Paulo-tól kb 2 órányira. Egy családban lakom, ahol harmadik lány lettem, nagyon aranyosak. Az anyukától kaptam egy táskát, pár bizsut és néhány szép ruhát, tényleg a lányuknak érzem magam.

Délelőtt fürödtünk az apukával a tengerben, a víz nagyon meleg volt, és hatalmas hullámok voltak, nagyon tetszett. Délután kimentünk a tengerpartra eszperantós röplapokat osztogatni az embereknek. Ez nagyon klassz élmény volt, én rögtön eszperantóul beszéltem mindenkihez, és valamelyik srác fordított. Vagy 80-90 lapot kiosztottunk, de sehol sem küldtek el a francba, mindenki meghallgatott, érdeklődött, és megköszönte. Ez nagyon furcsa volt. Utána ellátogattunk egy bazárba, ahol kajáltunk és nézelődtünk, valamint én találtam magamnak egy chileit meg egy argentint, és ki is próbáltam rögtön, hogy működnek-e gyakorlatban a voseado és az argentin szlengek. Jelentem, működik.

A család háza lélegzetelállítóan gyönyörű, sose láttam hasonlót. Nem egy hatalmas palota, de elbűvölő. A kertben a fákon lakik egy kismajom, kb 15 cm magas, szürke, kis fehér pofival, akit a háziak banánnal etetnek. (tőlem nem fogadta el, pedig nagyon igyekeztem). Nagyon édes.

Képes

Íme néhány kép Sao Paulo-ról és Santos-ról. Még nem igazán tudom kezelni a Flickr-t, ezért inkább a set-ekre menjetek, oda összeválogattam őket, és írtam szövegeket is.

Saturday, March 26, 2011

São Paulo 4


Az utolsó szabad napomon elmentünk reggel Aparecida orvosához a kórházba. Már a váróban mindenkinek bemutatott, mindenkinek elmesélte, hogy ki vagyok, és mit keresek itt, aztán utána bevitt magával a konzultációra is. Először azt hittem, hogy pszichomokusnál vagyunk, ugyanis az első 15 perc azzal telt, hogy összefoglalta, hogy mi történt vele, és persze rólam mesélt. Aztán egyszer csak kiderült, hogy valószínűleg reumatológusnál vagyunk, vagy valami hasonlónál, amikor rátértek a problémák kitárgyalására.

Utána metróval bementünk a centrumba, egy hatalmas sétálóutcába, ahol millió ember mászkált, és persze megnéztük a nagypiacot, ami hihetetlen élmény volt. Utána még mászkáltunk a városban, bár én elég kényelmetlenül éreztem magam, mert megszámlálhatatlan ember volt állandóan körülöttem, és állandóan lökdöstek valamelyik oldalról. Néhány hely ráadásul olyan lepukkant volt, hogy tiszta istenvárosa hangulatom volt.

Első dolgozós napomon rögtön nagyhallal indítottam, három prezentációt nyomtam egymás után Magyarországról, a magyar kultúráról, kajákról. Összesen több mint 7 órát beszéltem, szinte folyamatosan, ami eléggé megviselt fizikailag. Iszonyat sokan voltak, az első két előadáson 10-20-an, a másodikon 40-nél többen. Hihetetlen, mennyire érdeklődőek voltak. Voltak, akik a második előadás után a harmadikra is beültek, hiába mondtam, hogy ugyanaz lesz. Ez kicsit kellemetlen volt nekem, mert rossz érzés volt, hogy ugyanazt mondom, de ők nagyon élvezték.

Utána mindenki egyesével fotózkodott velem, mintha valami nagy sztár lennék, ez nagyon megható volt. Bár legközelebb meg fogom kérni őket, hogy inkább előtte fotózkodjunk, mert a végére mar mindenem folyt, 32 C van.

Thursday, March 24, 2011

São Paulo 3

Ma reggel konditeremben voltunk Aparecidaval. Olyan büszke volt rám, hogy körbecipelt, és mindenkinek bemutatott. Ennek köszönhetően 2 percet sem tudtam eltölteni anélkül, hogy valaki odajött volna ismerkedni, kérdezősködni, úgyhogy a biciklizés/taposás/futás/súlyzózás közben én portugálul csevegtem vadidegenekkel. Utána jógáztunk, ami nagyon tetszett. Teszteltem a portugál hallás utáni szövegértő képességemet. Közben rögtön eszembe is jutott, hogy milyen jó ötlet lenne ötvözni a jógaórákat a szintfelmérő tesztekkel. A tesztalany kiválaszt egy nyelvet, és egyre nehezedő utasításokat kell követnie. Mivel rögtön kell reagálni az utasításra, egyből meghatározható a szint.

A brazilok egyébként nagyon pusziszkodósak. Nekem nagyon furcsa volt, hogy mindenki vadidegenként rögtön megölelt, és megpuszilt, úgy is, hogy valószínűleg sosem fogom őket többet látni. Egy csomóan odajöttek hozzám, ölelés, puszi, 2 mondat, aztán elköszönés, ölelés, puszi. Ami még nagyon furcsa, hogy az emberek fele utcán-boltban-bankban sportcuccokban mászkál, de rendesen sztreccsnaciban ám. Itt annyira természetes dolog a sport, hogy egyáltalán nem ciki. Ma például mi is simán bementünk egy plázába Aparecidával a konditerem után egyenesen, úgy, ahogy voltunk, sztreccsnaciban, topban. Én először nagyon hülyén éreztem magam, de aztán amikor a patikában láttam, hogy több a sztreccsnacis, mint a normál, akkor már nem érdekelt nagyon. Azért elképzeltem, hogy micsoda bámészkodás lenne, ha a Westendbe mentünk volna be tapinaciban.

Ja, még egy érdekesség mára. Itt nem szokás, hogy az embereknek mosógépük legyen. Mindenki kézzel mos, vagy mosat a bejárónővel.

São Paulo - meg mindig az elso benyomasok

Az elso napomat mar aktivan toltottem, elkisertem Aparecidat (akinel lakom) elintezni nehany tennivalot. Elvitt egy szupermarketbe, ahol megmutogatta az osszes gyumolcsot es zoldseget, amit nagyon elveztem. Utana ittunk kokuszvizet, amit akkor nyernek ki a kokuszbol, amikor az meg zold. Amig nalunk palacsintazda, Hollandiaban sultkrumplizda, itt kokuszda van a bevasarlo kozpontokban, ahol kokuszvizet arulnak, meg egyeb kokuszos edessegeket. A kokuszviz egyebkent olyan, mint a viz (allagra teljesen), enyhen edes kokuszize van.

A bevasarlo kozpontban voltak egyeb erdekessegek is, pl. ketrecekben felmillioforintos kiskutyakat arulnak (a legdragabb pont egy mopsz volt), ugy, ahogy nalunk a tengerimalacokat. Hat ize. Ket bolttal odebb meg egy olyan hely uzemel hetvegenkent, ahova le lehet adni gazdatlan macskakat es kutyakat, es barki elviheti oket. Klassz otlet. Ami meg tetszett, hogy a bejarat mellett van kulon parkolo 60 ev folottieknek fenntartva, mar elkepzeltem, hogy ha nalunk a hajdufelek miatt meg a rokkant parkolok se mukodnek, ez mennyire hiabavalo lenne. Itt meg mukodik.

A hatalmas varos kozepen van egy elkeritett erdo (nem is park, tenyleg erdo, es oriasi), amit a varos tudejenek hivnak, es a levego frissitesere szolgal. El van keritve, igy bemenni csak egy pici reszere lehet.

Wednesday, March 23, 2011

São Paulo

megerkeztem! Az elso benyomasok São Paulorol: hihetetlenul, kegyetlenul, brutalisan nagy a varos, iszonyatosan paras a levego, es nyar van. Minden zold, a varos tele fakkal es novenyekkel. Az epuletek eszmeletlenul szinesek, a szallasadoim haza pl. durva elenk telekomszinu, nagyon tuti hangulata van. Az utcan mindenhol emberek futnak, meg az autopalya mellett is, es a biciklesek szembejonnek az ut szelen a forgalommal, meg a gyorsforgalmin is. Eleg meresz. Nagyon tetszik. Sot, NAGYON TETSZIK :)

Tuesday, March 22, 2011

update

Petra már a szuisszeer gépen ülne, ha az méltóztatna megérkezni Svejcból. Még el se indultam, már kalandok vannak.

pistike a malév gépen után petra a szuiszeeer gépen

 akartam keresni valami jó kis idepasszoló Coelho-idézetet nektek, mert frankó lett volna valami fennkölt mondattal kilépni innen. Sajnos a valóság sokkal prózaibb ennél: az utolsó napok rohangálással, idegeskedéssel, hirtelen felvetődött problémák megoldásával, szunnyadó és most előtörő munkahelyi, személyes és mindenféle konfliktusok tisztázásával zajlott. Fogytam 4 kilót az idegességtől, a nemalvástól és nemevéstől, ami miatt most lötyög az összes gatyám.

Nadekérem, mostan felülök mindjárt a nagy svejci acélmadárra és huss! A repülés elég hosszú lesz ahhoz, hogy magamba szálljak, és rákészüljek lelkileg is arra, hogy felérek most végre a nagy hegy tetejére. (uh ez már majdnem coelhós, nem?)

Monday, March 07, 2011

irigykeltő post

Buenos Airesben pont odaérek még a könyvhét (ami igazából majdnem könyvhónap) végére. Szerintem majdan veszek még egy bőröndöt, vagy kidobálom az összes ruhámat, hogy beférjen néhány darab. Nem venni semmit sem olyan lenne, mint füldugóval végigülni a Shakira koncertet, csukott szemmel állni a Machu Pichunál, vagy rántott sajtot rendelni az argentin steakhouseban.

Tényleg, ki kér autogramot Vargas Llosától? :)

Sunday, March 06, 2011

116 nap

Budapest-Zürich-Sao Paulo-Sao Carlos-Sao Viscente-Santos-Piracicaba-Sao Caetano-Gaurulhos-Sao Paulo-Santiago de Chile-Puerto Montt-Bariloche-Puerto Montt-Valdivia-Santiago de Chile-Buenos Aires-Sao Paulo-Brasilia-Alto Paraiso-Brasilia-Sao Paulo-Zürich-Budapest

ez olyan rám jellemző, nem? ha már csináljuk, csináljuk nagyon!

Thursday, March 03, 2011

23 kg

Mi 23 kg?

- 15 üveg szentkirályi
- 230 tábla chilis étcsoki
- egy összecsukható masszázságy
- egy m3 poliuretán habszivacs
- egy vizsla
- egy 7 éves gyerek

meg az én bőröndöm lesz. Fogalmam sincs, hogy mit nem fogok végülis magammal vinni.

ezt is túléltük

A legnehezebb részen már túl vagyok, megkaptam az oltásokat.

A legutóbbi vérvételnél már a váróban sikerült elájulnom például. Utóbb kiderült, hogy ez egy nagyon jó taktika volt részemről, rögtön jött két helyes ápolófiú, akik bevittek erős karjaikban betessékeltek a szobába, lefektettek egy ágyra, egyet néztem jobbra, egyet balra, aztán már meg is voltunk. Utána még hoztak egy kis meleg ovisteát is. Kifele már a saját lábamon mentem, mondjuk égett is a pofám valamelyest, amikor hallottam, hogy a még mindig a sorban várakozó anyuka még mindig azt magyarázza az ötéves Pannikának, hogy mi történt szegény nénivel.

A mostani oltáson szerencsére nem ájultam el. Az oltóközpont nagyon kis barátságos hely volt - szemüveg nélkül. Tele volt a váró mindenféle brosúrával, és ilyen-olyan színes olvasnivalóval. A sokk akkor ért, amikor előástam a szemüvegemet, és megnéztem, hogy miről szólnak. Mondjuk nem tudom, mi másra számítottam. A kis papírokon a legszörnyűségesebb, halálos harapású/szúrású/marású/nyalású kígyófajok, pókok, hüllők és mindenféle csúszómászók rendkívül részletes leírása tárult a kíváncsi érdeklődők elé, képek nélkül szerencsére, de akkor is. Ezen kívül, a világ legkegyetlenebb, legijesztőbb betegségeiről is voltak kis tájékoztatók, mindenre kiterjedően. Én kitettem volna a tizennyolcas karikát az összesre.
 
Mire sorra kerültem, úgy éreztem, mintha vagy 7 különös trópusi betegség minden összes létező tünete kijött volna rajtam, elgyöngült lábakkal vonszoltam be magam a doktornőhöz. Kedvesek voltak nagyon, javasoltk néhány oltást, én persze rögtön mindenre kértem. Nem rossz üzletpolitika, kéremszépen. Ha lehetett volna, szerintem a bolygó összes nyavalyája ellen beoltatom magam azonnal, kerül, amibe kerül, fáj, amennyire fáj.

Csak itthon tűnt fel, hogy az összes csúszómászós meg betegséges papír azzal a mondattal kezdődik, hogy hazánkban nem honos/hazánkban nem elterjedt. Lehet, hogy az itthon.hu szponzorálta a szórólapos projektet?

igen, ez ugyanaz a blog, csak új kabátkát kapott

Még nem döntöttem el, hogy hogy fogom csinálni. Lehet, hogy két nyelven fogok mindent megírni (ide nektek magyarul, a másikra meg a nemzetközi népnek eszperantóul), aminek nem sok értelmét látom, mert annyira más a két olvasótábor, mintha a nagymamámnak meg 21 éve nem látott, oviskori szerelmemnek akarnám ugyanazt postázni. Valószínűleg az lesz, hogy a másikra minden vackot megírok majd, ami európainak-nemeurópainak egyaránt érdekes az utamról, nektek meg majd szemezek a jó sztorikból, benyomásokból, hangulatokból. Szóval a szokásos várható.

Gondoltam arra is, hogy megemberelem magam, és ebben a pár hónapban átnyargalok egy fogyasztóbarátibb stílusra (hogy ha esetleg olyanok is akarnak olvasni, akik nem (nagyon) ismernek személyesen, hogy ők is értsék, amit érteni kell). De egyrészt már van egy csomó utazós blog, amik közül néhány baromi magasra tette a lécet - pl. ez itt ni, ami egy szuperságos blog, mert a srác okos, érdekes és hasznos dolgokat ír, ráadásul teljesen könnyű, élvezetes stílusban, ésbasszus még jó képeket is csinál hozzá, szóval inkább ezt olvassátok, ha utazósra vágytok, én maradok a személyesebb vonalnál. Másrészt, még az új dizájnt sem sikerült lenyomni a saját torkomon. Át kellett jönnöm az új templétre, mert a régin nem volt egy csomó alkalmazás. Már meg is kaptam, hogy nem túl tökös ez a bugyiszínű háttér, türelem, csak meg kell szoknotok, szoknunk, szoknom. Szoknom, főleg. (Jelentem, nincs visszacsinálásos nyíl, már kerestem én is!)